Ugye, tudunk mi őszintén is sírni
csöndes éjszakákon, bűneink felett?
Ugye, tudunk mi leborulni némán,
mikor nincs tanú, csak emlékezet?
Nem látja senki, hogy a büszke szívünk
mégiscsak, mégiscsak megtörik.
S kemény tekintetű szemünk is olykor
mégiscsak, mégiscsak könnyezik.
Ha másért nem, hát magunkért sírunk,
mert fáj a szívünkből nőtt közöny.
S mikor számon kéri Valaki a percet,
nincsen válasz, csak a könnyözön.
Ilyenkor nagyon-nagyon fáj az élet,
s a számon kért percet visszahívnánk százszor,
de az elmúlt idő mély temetőjébe
hiába mennénk vissza akárhányszor.
Ó, hitvány, por ember, csak sírj, sírj magadon!
Bűnös szívvel csak sírva lehet élni,
míg meg nem tanulod, hogy az életed
szép lehet, ha szívet tudsz cserélni.