„Minél szorosabb kapcsolatban állunk Jézussal, annál nyilvánvalóbb lesz saját bűnös voltunk; látásunk megtisztul, felismerjük fogyatkozásainkat, az Ő tökéletes jellemének éles ellentéteként. Ez a legfőbb bizonyítéka annak, hogy Sátán csalásai elvesztették erejüket, és felébredt bennünk Isten Lelkének éltető ereje” (Ellen G. White: Jézushoz vezető út. Budapest, 2013, Advent Kiadó, 48-49. o.).

Olvassuk el Ef 1:4, 5:25-27 és Zsid 12:14 verseit! Mi Isten terve a népével és egyházával?

A szentség egyrészt Isten ígérete, másrészt parancsa. Ezért kell imádkoznunk érte és törekednünk rá nap mint nap. A szentség azt jelenti, hogy a Lélek gyümölcse megnyilvánul életünkben, miközben a Lélek által naponta Krisztussal járunk (Gal 5:16, 22, 25). Úgy is fogalmazhatunk, hogy a szentség Krisztushoz való hasonlóság. Azt jelenti, hogy Jézushoz tartozunk és gyermekeként élünk szeretetből fakadó engedelmességgel, elkötelezetten, miközben egyre jobban és jobban átformálódunk az Ő hasonlatosságára. A szentség fogalmával társított alapvető jelentés arra utal, hogy valamit/valakit elkülönítenek az Istennek való különleges szolgálatra. Más részről a szentség belső erkölcsi és lelki minőséget fejez ki, konkrétan azt, hogy valaki igaz és tiszta Isten előtt. Mindkét jelentéstartalmat együtt kell kezelni. Az Újszövetség idején a hívőket szentnek nevezik, mert különleges kapcsolatuk van Jézussal, ami elkülöníti őket egy konkrét célra. A szent elnevezés még nem teszi őket etikai értelemben tökéletessé és tisztává, de megváltoztatja őket, hogy el tudják kezdeni a tiszta és szent életstílust (vö. 1Kor 1:2 versével, ahol Pál szenteknek nevezi a korinthusiakat, jóllehet messze nem voltak bűntelenek és tökéletesek). A hívőknek azt tanácsolja az Úr, hogy kövessék a szentséget, ami nélkül senki sem láthatja meg az Urat (Zsid 12:14). Isten tökéletesen elfogad minden hívőt már kezdettől fogva, növekedésünk a megszentelődésben viszont élethosszig tartó folyamat, miközben egyre inkább átalakulunk Jézus makulátlan képmására, aki megváltott bennünket.

Van bizonyos feszültség a két állítás között, miszerint szentek vagyunk, illetve még törekednünk kell a szentségre. Hogyan lesz más a szentségre való törekvésünk, ha tudjuk, hogy már Istenhez tartozunk, és Jézus értünk hozott áldozatának érdeme miatt Ő máris elfogadott?