SZOMBAT DÉLUTÁN

E HETI TANULMÁNYUNK: Jób 10:4-5; 19:25-27; Ézsaiás 53:1-6;

Lukács 2:11; 9:22; János 1:1-14; Galata 4:19

„Pedig a mi betegségeinket viselte, a mi fájdalmainkat hordozta. Mi meg azt gondoltuk, hogy Isten csapása sújtotta és kínozta” (Ézs 53:4, RÚF).

Jób könyve a 38. fejezetben, Isten váratlan megjelenésével ér a csúcspontjára. Isten erőteljesen, csodálatos módon nyilatkoztatja ki önmagát Jóbnak, aminek hatására ő töredelmes bűnbánatot tart. Ezt követően az Úr elmarasztalja a három barátot helytelen szavaikért, Jób pedig imádkozik értük. „Azután Isten eltávolította Jóbról a csapást, miután imádkozott a barátaiért, és kétszeresen visszaadta az ÚR Jóbnak mindazt, amije volt” (Jób 42:10, ÚRK). Jób ezek után még sokáig élt, az élete teljes volt.

Mégis van valami nyugtalanító a történetben és a végében, valami, ami miatt nem lehetünk teljesen elégedettek. A mennyben vitatkozó Isten és Sátán itt a földön, szegény Jób életében, testében vívja csatáját? Nem tűnik igazságosnak, helyesnek, hogy Jób került az Isten és Sátán közötti rettenetes konfliktus középpontjába, miközben az Úr a mennyben maradt, onnan figyelte a történteket!

Még másnak is lennie kell a történetben, és van is! Ez azonban hosszú évszázadokkal később mutatkozott meg: Jézusban és kereszthalálában. Egyedül Jézusban találjuk meg a csodálatra méltó és vigaszt adó válaszokat azokra a kérdésekre, amelyekre Jób könyve nem adott maradéktalanul feleletet.