Amit Elifáz Jóbnak mondott, annak a zöme helyes volt. Vagyis sok valós pontot megemlített, olyanokat, amelyeket – mint láttuk – később a Biblia más részei is kifejeztek. Valami mégis rettenetes abban, ahogyan Elifáz Jóbnak válaszolt. Csakhogy nem azzal volt a legnagyobb baj, amit mondott, inkább azzal, hogy milyen összefüggésben mondta. Amit mondott, még ha igazat beszélt is, egyszerűen nem illett a konkrét, adott helyzethez. (Lásd a jövő heti tanulmányt!)

Bonyolult világban élünk. Könnyű egy pillantást vetni egy szituációra, majd kirázni néhány közhelyt vagy akár egy pár bibliaszöveget, ami szerintünk odavág. Lehet, hogy úgy van, de sokszor nem! Nézzük meg, mit ír Ellen G. White arról, hogy gyakran mi magunk idézzük elő azt, ami megtörténik velünk! „Nem tanít világosabban más igazságot a Biblia, mint azt, hogy a tetteink a lényünkből fakadnak. Az életünk tapasztalatai nagymértékben saját gondolataink és tetteink gyümölcsei” (Ellen G. White: Education. 146. o.).

Ez alapvető és fontos igazság. Mégis, vajon el tudjuk képzelni, hogy egy jó szándékú hívő odamegy valakihez, aki Jóbéhoz hasonló helyzetbe került, és felolvassa neki az előbbi idézetet Ellen G. White-tól? (Bizonyos esetekben sajnos el tudjuk képzelni.) Mennyivel jobban tette volna, ha inkább ezt a tanácsot fogadja meg: „Sokan azt képzelik, hogy Isten igazságát képviselik, miközben teljes egészében elmulasztják gyengédségét és nagy szeretetét képviselni. Sokszor a kísértés súlya nyomja azokat, akiket ridegen és szigorral kezelnek. Sátán küzd ezekkel a lelkekkel. A durva, részvétlen szavak elcsüggesztik őket, és mint szabad prédákat sodorják a kísértő hatalmába” (Ellen G. White: A Nagy Orvos lábnyomán. Budapest, 1998, Advent Kiadó, 107. o.).

Miért kell mindig észben tartanunk a következő bibliaszövegeket, mielőtt megszólalnánk, kiváltképp, ha olyannal beszélünk, akiről azt hisszük, hogy vétkezett? Mt 7:1-2; Róm 2:1-3; 1Kor 4:5

Még ha Elifáznak igaza is lett volna, és valóban Jób okozta volna a saját szenvedését, Elifáz akkor is meggondolatlanul és rosszkor szólt. Mindannyian belekerültünk a nagy küzdelembe, egyaránt szenvedünk miatta. Időnként mindenkinek szüksége van könyörületre és együttérzésre, hogy ne prédikáljanak neki. Persze megvan a helye és ideje a leckéztetésnek is, viszont amikor az ember hamuban ül, az élete darabokra hullott, meghaltak a gyerekei és az egész testét fekélyek borítják, nem az az alkalmas idő.