A süllyedő világhajó

Parányi mentőcsolnakán

Lebegünk páran, emberek.

– Gyárak, kietlen kültelek –

A kormánynál egy asszony ül,

A hangja halkan ránk pereg,

Néha koppan a szíveken,

Mint őszben tavaszi eső.

Mögöttünk süllyed a világ,

Mi lebegünk a csolnakon,

A révészünk, az Irgalom

Vezet egy asszony-hangon át.

Most semmi sincs, csak ez a hang.

Csak ez a hang…

És messze a Világítótorony.