Ezékiás volt Júda királya, amikor az új szuperhatalom, Asszíria legyőzte az északi királyságot, és lakóit egész Mezopotámia területére szétszórta (2Kir 18:9-12). „[Isten] Úgy akarta megvalósítani azt, amit atyáik földjén nem tudott már általuk elérni, hogy szétszórta őket a pogányok között. Meg kellett valósulnia megváltási tervének, amely mindazoknak szólt, akik elfogadták az emberiség Megváltója által kínált bocsánatot; és Izráel megpróbálásával készített utat a föld népei előtt bemutatandó dicsőségének” (Ellen G. White: Próféták és királyok. Budapest, 1995, Advent Kiadó, 182. o.).

Az asszír király, Szanhérib figyelme néhány évvel később Júda felé fordult. Elfoglalta minden megerősített városát és súlyos sarcot vetett ki rá (2Kir 18:13-15). Ezékiás ugyan kiüríttette a templom és a palota kincstárát is, de ezzel az asszír uralkodó mégsem elégedett meg. Elküldte hadvezéreit, hogy tárgyalásokkal vegyék rá Jeruzsálemet a behódolásra.

Az asszírok hangosan gúnyolták a zsidókat. Figyelmeztettek: a körülöttük élő népeket nem védték meg Asszíriától az isteneik, akkor vajon ők miért gondolják, hogy az Istenük többre volna képes (lásd 2Kir 18:28-30, 33-35)?

Ekkor Ezékiás király az egyedüli lehetőségéhez folyamodott – imádkozott (2Kir 19:15-19). Ezékiásnak Isten már korábban is adott bátorító üzenetet Ézsaiás által (6. vers), és ez alkalommal ismét elküldte hozzá a prófétát.

Olvassuk el 2Kir 19:21-34 szakaszát, különös tekintettel a 21. és a 22. versekre! Mi volt Isten üzenete a nép számára ebben a rettenetes válsághelyzetben?

A következmény megmutatkozott, amikor a roppant nagy asszír sereg Jeruzsálem falai alatt táborozott. Az ostrom alá vett riadt lakók egy reggel nem arra ébredtek, hogy a várost bevevő sereg végső lépéseit látták volna, amint ledöntik a védelmi rendszert. Ehelyett ameddig a szem ellátott, mindenütt katonák holttestei hevertek, síri csendben (2Kir 19:35). Az asszír király szégyenében hazatért, ahol a saját két fia végzett vele (36. és 37. vers).

Hogyan tudjuk megtanulni, hogy még a legelkeserítőbb és látszólag legkilátástalanabb helyzetekben is bízzunk az Úrban? Miért kell mindig a teljes képet látni, különösen akkor, amikor – legalábbis egyelőre – a dolgok nem végződnek mindig ilyen jól?