Saul Tárzusban, a Szíriát Ázsai nyugati részével összekötő kereskedelmi út egyik fontos városában született (ApCsel 22:3). Tárzus az ipar, valamint a különböző kultúrák központja volt, és egy rövid ideig ott élt Ciceró is, Róma leghíresebb szónoka, szenátora. Saul szülei Benjámin törzséből való, diaszpórában (nem Izrael földjén) élő zsidók voltak. Születésekor kapta a Saul nevet (héberül Sá’úl, a jelentése: „akit Istentől kértek”). A pogányok közötti missziómunkája kezdetétől (ApCsel 13:9) lett Pál (a latin Paulus egy előkelő római család neve). Mivel farizeus volt, valószínűleg lehetett felesége, noha semmit nem tudunk róla. Tulajdonképpen nem sokat mondhatunk a családjáról, csak a húgáról és az unokaöccséről találunk említést (ApCsel 23:16). Az apostol római polgár is volt (ApCsel 22:25-28). Saul tizenkét éves koráig valószínűleg a tárzusi zsinagóga iskolájába járt, majd pedig Jeruzsálemben a híres rabbinál, Gamálielnél tanult rabbinak (ApCsel 22:3). A legtöbb zsidó férfihoz hasonlóan elsajátított egy mesterséget is – az ő esetében ez a sátorkészítés volt (ApCsel 18:3). Amint már szót ejtettünk róla, Pál farizeus volt (Fil 3:5). A szó jelentése: elkülönült. Csoportjukat arról ismerték, hogy Isten minden törvényét (a Mózes könyveiben foglaltakat éppúgy, mint az írástudók nemzedékei által, szóban továbbadott szabályokat) az egész zsidóság számára kötelező érvényűnek tartották. Szigorú patriotizmusuk és a zsidó törvények aprólékos követése miatt honfitársaik szemében képmutatónak és bírálgatónak tűnhettek. Pál nem rejtette véka alá, hogy az édesapjával együtt ő maga is farizeus volt (ApCsel 23:6). Az apostol farizeusi múltja fontos elemét képezte a zsidók és a pogányok között végzett sikeres missziójának. Felkészítette az őskeresztények számára akkor elérhető Szentírás, az Ószövetség részletes ismeretével. Neveltetése révén megismerhette azokat a kiegészítéseket, bővítéseket, amelyeket az írástudók fűztek az ószövetségi törvényekhez. Éppen ezért ő volt a legalkalmasabb apostol arra, hogy különbséget tegyen egyrészt az időtálló, szentírási alapú, isteni abszolút törvények, másrészt pedig a későbbi zsidó kulturális adalékok között, amelyek nem voltak kötelező érvényűek, így Jézus pogány hátterű követői figyelmen kívül hagyhatták azokat. Amint tudjuk, ez a kérdés különösen fontossá vált az őskeresztény egyház életében. Egyébként egészen a mai napig fontos kérdés, hogy mi a kultúra szerepe az egyház életében.

Keresztény hitpontjaink közül melyik tűnik a leginkább ellentétesnek környezetünk kulturális viszonyaival? Hogyan lehet megbirkózni e különbségekkel anélkül, hogy ne engedjünk hitünknek azokból a részei-ből, amelyekből nem lenne szabad?