Állok a sötét sziklák tetején.

A tarka őszi világ elkezdi építeni

aznapi Mennyországát.

A holt csillag is lángra gyúl,

s a mindent letaglózó hajnal

ébren álmodik.

Odalent,

a magában motyogó patak

bolondozva viszi hátán

falevél-zsákmányát;

a sötét mélység mítoszába tereli,

hol könnye sose apad.

Megdobálom kaviccsal,

kikacag csettegve.

Aztán a nap első sugarai

a mélybe vetik magukat csobbanástalan,

s a patak büszkén kacsintgat rám, hogy

milyen gazdag. Temérdek aranya van,

most már láthatom.

Majd tovább álmodom a hajnalt,

s míg a patak egy szűkületnél

bot-karjával búcsúzva int felém,

kigyúlt csillagom

visszadobom az égre.