Lukács bemutatja, hogyan fordult Jézus két özvegyasszonyhoz, amikor lelki tanulságokat akart nyilvánvalóvá tenni.

Az első esetben (Lk 18:1-8) Jézus megszánta a szegény és támasz nélkül tengődő özvegyasszonyt, aki vesztésre állt egy gonosz és hatalmaskodó bíróval szemben. Jogtalanság és csalás áldozata lett, mégis hitt a törvény és az igazság erejében. A bíró azonban szembehelyezkedett Istennel és az emberekkel, tehát nyilván nem törődött azzal, hogy könyörüljön az asszonyon. Az özvegyekről való gondoskodás bibliai követelmény (2Móz 22:22-24; Zsolt 68:6; Ézs 1:17), de úgy tűnik, a bíró kedvét lelte a törvény semmibevételében. Az özvegynek azonban volt egy fegyvere, mégpedig a kitartás, amivel kifárasztotta a bírót, és végül megkapta, ami őt illette. A példázat három fontos dolgot emel ki: 1) Mindig imádkozzunk és soha ne lankadjunk (Lk 18:1)! 2) Az ima változtat a dolgok menetén, még egy gonosz bíró szívére is hat. 3) A kitartó hit a győztes hit. A valódi hit örök tanácsa így szól minden keresztényhez: soha ne add fel, még ha ez azt is jelenti, hogy a végső jóvátételre kell várni, amikor „az embernek Fia… eljő” (8. vers). A második esetben (Mk 12:41-44; Lk 21:1-4) Jézus megfeddi az írástudóknak és a templom vezetőinek a képmutatását és tettetését, majd éles ellenpontként rámutat egy özvegyasszonyra, aki a szívből jövő, őszinte hit példáját képviseli. Jézus úgy jellemzett egyes vallási vezetőket, mint akik „az özvegyek házát felemésztik” (Lk 20:47), és semmibe veszik a törvény parancsát, hogy gondoskodjanak az özvegyekről és a szegényekről. Mint ahogy az ma is megtörténik, sokan csak azért adakoztak, hogy jó hívőnek látsszanak, ráadásul csak a feleslegükből adtak. Adakozásuk semmilyen személyes áldozathozatalt nem igényelt a részükről. Jézus arra kérte a tanítványait, hogy figyeljék meg az özvegyasszonyt mint az igazi vallás példáját, mert ő mindenét odaadta, amije csak volt. A történetben szereplő első csoport legfőbb indítéka a magamutogatás volt, az özvegyasszonyé viszont az áldozathozatal és Isten dicsőítése. Őt az késztette a két fillér felajánlására, hogy elismerte: minden Istené, és úgy érezte, mindennel, amije csak van, Őt kell szolgálnia.

Teremtőnk mindent lát és a szívünket vizsgálja, az Ő szemében nem az számít, mit adunk, hanem hogy mi az indítékunk; nem az, mennyit adunk, hanem hogy ez mekkora áldozattal jár.

Mi mennyit áldozunk magunkból és a magunkéból mások javára, Isten ügyére?