ApCsel 1:1 beszámol róla, hogy az adott könyv megírása előtt a szerzőnek már volt egy „első könyve”. Arra enged következtetni ez a megjegyzés, valamint a közös címzett, Teofilosz, hogy mindkét könyvet egy és ugyanaz a szerző írta. A két beszámolót a „Keresztény egyház eredete és története” című mű első és második részének tekinthetjük. Az első rész Jézus életéről és munkájáról szól (ez Lukács evangéliuma), a második rész (Az apostolok cselekedetei) pedig a Jézusról szóló örömhír elterjedésének és a korai egyháznak a története.

Hogyan írta az evangéliumot Lukács? Olvassuk el Lk 1:2-3 és 2Tim 3:16 versét!

Lukácsnak tudomása volt arról, hogy sokan írtak az eseményekről, amelyek felrázták Jeruzsálemet és a távolabbi vidékeket, konkrétan a Jézus Krisztussal kapcsolatos történésekről. E művek forrásának hitelességét az adja, hogy „szemtanúi és szolgái voltak az igének” (Lk 1:2, ÚRK). Ez világos utalás Jézus tanítványaira és kortársaira (mint Pál és más apostoli vezetők), és valószínűleg Márk és Máté evangéliumára is. Maga Lukács nyilván nem volt szemtanúja Jézus életeseményeinek, de megtérése után a Mester szavahihető, hiteles követője lett.

Máté a zsidó célközönségnek írt, úgy mutatva be Jézust, mint a nagy Tanítót, a próféciák beteljesítőjét és a zsidók Királyát. Gyakran utalt ószövetségi próféciákra, amelyek Krisztus személyében teljesedtek. Márk a római közönségnek számolt be Jézusról, tevékenységeit hangsúlyozva. Lukács, a pogány orvos a görögöknek és a pogányoknak írt az „egyetemes Jézusról”, a világ Megváltójáról. Kijelentése szerint írásának kettős a célja: „szép rendben” beszámolni az eseményekről (Lk 1:3, ÚRK), és bizonyosságot ültetni az emberekbe az új korszak hatalmas horderejű tanításait illetően. Lukács evangéliumának egyik célja, hogy alátámassza Jézus igazságának bizonyosságát.

Lukács, a Szentírás egyik ihletett szerzője más forrásokat is felhasznált írásaihoz. Ez nagyon érdekes. Ezek a „más források” nyilván nem semlegesítik írásának ihletett voltát vagy hitelességét. Milyen tanulsággal szolgál ez számunkra arról, hogy miként hat az ihletés az ihletett írókra – akár kanonikus, akár nem kanonikus írásokra gondolunk?