Az összes dolog közül, amit megtaníthatunk a gyerekeinknek, a diákjainknak vagy bárki másnak, aki hajlandó tanulni tőlünk, talán az lehet a legfontosabb tanulság, amit Pál írt a kárhozatra jutókról, azokról, akik „nem fogadták be az igazságnak szeretetét” (2Thessz 2:10). Jézus maga az Igazság, ezért másokat megtanítani az igazság szeretetére azt jelenti, hogy Jézus szeretetére tanítjuk őket. Ugyan mi más számít valójában?
„Ha a kutatás bármelyik vonalán haladunk azzal az őszinte céllal, hogy eljussunk az igazságra, érintkezésbe kerülünk azzal a láthatatlan, hatalmas Értelemmel, aki mindenben és mindenek által munkálkodik. Az ember értelme kapcsolatba került Isten értelmével; a véges a végtelennel. Az ilyen kapcsolat hatása felbecsülhetetlen a testre, az elmére és a lélekre” (Ellen G. White: Előtted az élet. Nevelés. Budapest, 1992, Advent Kiadó. 10. o.).
Milyen fontos elvet találunk Péld 29:15 versében (lásd még Péld 29:19), ami nemcsak a nevelésre vonatkozik, hanem általánosságban az életre is?
Fontos az életünk példája – különösen azok esetében, akiket nem feddhetünk vagy büntethetünk meg –, bizonyos esetekben azonban ennél többre van szükség. Ez főleg a gyerekeinkre nézve igaz. Időnként meg kell fenyíteni, helyre kell tenni őket.
Bűnös természetünk van, bennünk van a rossz, még az édes kis gyerekeinkben is, akiket annyira szeretünk. Sem nekik, sem magunknak nem segítünk, ha engedjük, hogy mindent megtegyenek, amihez csak kedvük támad. Valójában a gyerekeknek nemcsak szükségük van a fegyelmezésre, hanem még akarják is. Tudniuk kell, hol a határ, hogy azon belül maradjanak. Az az édesanya, aki úgy gondolja, hogy tiszteletben kell tartania gyermekei szabadságát, ezért mindent megenged nekik, soha nem mond nemet, végül „szégyent” hoz a saját fejére (Péld 29:15), a gyerekeire pedig szomorúságot, ha nem is azonnal, de felnőtt korukban biztosan.
Mi mindent tanultunk meg gyerekként, ami végigkísér egész felnőtt korunkban is? Mennyivel jobb az életünk ennek köszönhetően?
Letöltés |