Az ember jellemét nem is annyira a bölcsesség vagy akár a vallási elköteleződés mércéjével lehet mérni, mint inkább azzal, hogy mennyire kész felkarolni a szegényeket és a szükséget látókat. A felebarátnak segítséget nyújtó samaritánus közelebb van Isten országához, mint a pap, aki lelki vezető (Lk 10:26-37). A Példabeszédek könyve ezt a sorrendet hangsúlyozza, és erre ad magyarázatot.

Isten kedvéért: A értékrend meghatározásának elsődleges oka magában Istenben keresendő, aki fontosabbnak tartja a szegények iránti emberi együttérzést a vallási buzgalomnál (Péld 19:17; 21:13). A szegények szükségleteivel való törődés és az érdekükben vállalt konkrét tettek Isten előtt többet nyomnak a latba, mint a legkegyesebb cselekedetek. Valójában az Úr is személyesen érintett a segítségnyújtásban, annyira, hogy amikor valaki a szegényeknek ad, olyan, mintha magának Istennek adna (Mt 25:35-40).

Olvassuk el Mt 25:35-40 szakaszát! Ezek szerint hogyan azonosítja magát Jézus a szükséget szenvedőkkel? Ennek a gondolatnak az értelmében miként viszonyuljunk a nehéz helyzetben lévőkhöz?

A szegények kedvéért: A második okként a szegényt nevezhetjük meg, akit éppúgy Isten teremtett, mint a gazdagot (Péld 22:2). Az emberek egyenlősége azon alapszik, hogy mindenkinek Isten a Teremtője, ezért a szegény is méltó annyi figyelemre, mint a gazdag. Felebarátainkat azért szeressük, akik valójában: Isten saját képére alkotott teremtményei! Ugyanakkor gondoljunk arra, hogy nekünk milyen jó, amikor segítünk egy rászorulónak! A természetünk alapvetően önző, hajlamosak vagyunk alapból az önös érdekeinket nézni, nem a másokét. Az adakozással, segítségnyújtással tanuljuk az önzetlenséget, és így mind jobban tükrözzük Krisztus jellemét. Ugyan mi lenne ennél értékesebb a számunkra?

Milyen szempontból találunk nagyobb megelégedést a segítségnyújtás révén, mint amikor csak magunkkal foglalkozunk?