Amint a Kiskörúton mentem én,
ma egy torz emberarc került elém.
Egy pillanat. A dúlt vonásokat
riadt kérdéssel néztem: Ó, Uram,
mondd, hol keressem itt az arcodat?
A két szeme? Ha rámtekint vele,
több értelemmel, fénnyel van tele
a kutyáé is. És a durva, rút
vonásokon ott van a kín, a kéj,
a bűn, a szenvedély taposta út.
Mégis, habár ily mélyre süllyedett,
tudom, előtted így se megvetett.
Kiomló véred hullott érte is
nagy szeretettel fenn a Golgotán,
s el van törölve ott a vétke is!
És tudom, bár ily mélyre süllyedett,
ha elfogadná megmentő kezed,
azok a csúf, lélektelen szemek,
azok a durva, torz vonások is
visszaragyognák dicsőségedet.
S szép lenne ő. Tudom, szép lenne ő.
Rajt’ a Te arcod fénylene elő,
melyről békesség árad szerteszét
és drága, tiszta, tündöklő mosoly.
Ki mondaná, hogy így nem lenne szép?
Mi volna, ó, ha arcok ezrei
mind így elkezdenének fényleni?
A menny jelenne meg tán idelenn!
Ó, állítsd helyre dúlt képmásaid,
Te csodatévő, égi kegyelem!