Mi a közös abban, ahogy Jakab és Péter a megpróbáltatásokhoz viszonyult (Jak 1:2-3; 1Pt 1:6-7; 4:12-13)? Hogyan fogadjuk ezt a határozott bibliai tanítást?

A szenvedést senki nem szereti, ha tehetjük, majdnem mindig el is kerüljük. A Jak 1:3 versében használt, hitpróbaként fordítható görög szó a dokimion. Azt a folyamatot írja le, amivel valaminek a valódiságát bizonyítják. Péter a hitünk próbáját az arany megtisztításához hasonlítja. Még ha nem is kellemes az efféle megpróbáltatás, Isten azt várja, hogy végül majd jó lesz az eredmény. A próbák ne ijesszenek meg, ne csüggesszenek el! Ha hűek maradunk, úgy kerülünk ki, „mint az arany” (Jób 23:10; vö. Péld 17:3).

Ezért örüljünk, ha megpróbáltatás ér, kiváltképp akkor, ha ez a hitünk miatt történik. Ahogy Jézus mondja: „Örüljetek és örvendezzetek, mert a ti jutalmatok bőséges a mennyekben” (Mt 5:12). A próbák hatására még jobban értékeljük, amit Krisztus szenvedett el értünk. 1Pt 4:13 versében rámutat az apostol, hogy így mi is részesülhetünk Krisztus szenvedéseiben. Röviden tehát minden szenvedésen túl kell látni; mögé kell nézni, hogy észrevegyük azt, amit Isten abból ki akar hozni. És itt lép be a hit. Hinnünk kell, hogy Isten a szerető Atyánk, rá kell bíznunk magunkat a bölcsességére, majd pedig Igéje szerint kell cselekednünk. Bátran bízhatjuk a jövőnket az Úrra (lásd Róm 8:28). Valójában csakis úgy lehetünk képesek örülni a próbák között, ha hittel élünk, személyesen megismerjük Isten szeretetét és annak fényében járunk, hit által.

Jak 1:3 szerint az a hitpróbák végső célja, hogy kitartóvá váljunk. A kitartást jelentő görög szót (hüpomoné) úgy is fordíthatjuk, hogy állhatatosság, tűrés, elviselés. A hüpomoné arra utal, ami minden másnál tovább kitart, mert megnyugszik Isten végső szabadításában (amint Lk 21:19 versében is látjuk).

Egy dolog hűségesnek maradni Istenhez a próbák idején, nem veszíteni el a hitünket, hanem még a legnehezebb helyzetben is az Úrba kapaszkodni. Viszont itt azt olvassuk, hogy örüljünk a megpróbáltatásoknak. Nem túl nagy kérés ez? Időnként épp elég nehéz hűséggel kitartani a próbákban, ráadásul még örülnünk is kellene? Pedig pontosan erre szólít az Ige. Hogyan tanulhatunk meg örülni ilyen körülmények között, amikor semmi kedvünk nincs hozzá?