Elmúlt idők messzi ködéből,

mint szólni akaró titok,

visszanéz rám egy idegen arc,

s én némán felé bólintok.

Azóta is szégyellem magam,

hogy nem beszélgettem vele,

mert láttam a szeméből,

hogy szeretné, ha szóba állanék vele.

– Az a perc visszajár, és vádol

az az elmulasztott alkalom:

nem kérdeztem meg, miért áll ott.

Talán egyedül van nagyon?!

– Miért nem ültem le fáradtan,

mint Jézus Jákób kútjánál,

hogy elmondhassa titkait,

kiöntse szívét, ami fáj.

– Igen. Így múlnak el az évek,

s az elmulasztott alkalom

visszafáj az idő mélyéből,

és kérdez, és vádol, és fáj nagyon!

Adósa maradtam Uramnak,

nem tettem bizonyságot róla.

Pedig én is úgy álltam régen

árván, egyedül az útfélen,

de Ő nem ment el szótlanul,

alkalmat nem szalaszt el az Úr.

– Ő nem marad adósa Atyjának,

kévébe köti az utolsó szálat.