Ellen G. White: Az apostolok története. Budapest, 2001, Advent Kiadó. „A Lélek adománya” c. fejezet, 31-37. o.

„Minden időben és minden helyen, minden szomorúságban és nyomorúságban, mikor a kilátások sötétnek látszanak, s a jövendő zavarosnak; tehetetlennek és magányosnak érezzük magunkat, Krisztus elküldi hozzánk a Vigasztalót, válaszul a hitből fakadó imádságunkra. A körülmények elválaszthatnak bennünket minden földi barátunktól, de nincs az a körülmény, nincs az a távolság, amely elválaszthatna bennünket mennyei Vigasztalónktól. Bárhol vagyunk, bárhová megyünk, Vigasztalónk mindig a jobb kezünknél áll, hogy támogasson, fenntartson, erősítsen és megvidámítson bennünket” (i. m. 576. o.).

„Az összes ajándék közül a Szentlélek volt a legmagasabb rendű ajándék, Akiért az Atyához népe felemelése érdekében könyörgött. Krisztus azért adta nekünk Lelkét, hogy megújító erőforrásunk legyen. Nélküle Krisztus áldozata nem jelentett volna számunkra semmi segítséget. A gonosz hatalma évszázadok óta erősödik, és bámulatos, ahogy az emberek alávetették magukat ennek a sátáni fogságnak. Csak az Istenség harmadik személyének a hatalmas erejével tudunk ellenállni a bűnnek és tudjuk azt legyőzni. A Szentlélek nem korlátozott erővel jön el hozzánk, hanem isteni hatalmának, erejének teljességével. A Lélek az, Aki eredményessé teszi mindazt, amit a világ Megváltója vitt véghez” (i. m. 578. o.).

BESZÉLGESSÜNK RÓLA!

1. Tekintettel arra, hogy az ember hajlamos önmagát magasztalni, milyen tanulságot szűrhetünk le abból, amilyen alázattal, önmagát alárendelve végzi a Szentlélek a munkáját?

2. Amikor Jézus Nikodémussal beszélgetett, a Szentlelket a szélhez hasonlította. Milyen lelki tanulságokat találunk ebben a hasonlatban?

3. Némelyek szerint az bizonyítja „a Lélekkel való betöltekezést”, ha az ember képes „nyelveken szólni”. Mit válaszoljunk egy ilyen állításra?

4. Hajlamosak vagyunk a Szentlélek munkájára csak egyéni szinten gondolni. Ugyanakkor hogyan tapasztalhatjuk jelenlétét az egyházunkban közösségi szinten is?