1943. december. 18.

„Azt hiszem, Istent életünkben, abban a jóban, amit ad nékünk, abban kell szeretnünk. Legyünk olyan bizalommal iránta, hogyha jön az az idő, és itt van – de valóban csak akkor –, szeretettel, bizalommal és örömmel menjünk Hozzá…

Nem hiányoznak azonban majd olyan órák, amelyeken arra emlékeztettetünk, hogy minden földi még csak ideiglenes, és jó, ha szívünkben az örökkévalóság gondolatát forgatjuk. Annak, aki Istent a földi boldogságban megtalálja, s ezért Neki hálát ad, legvégül nem maradnak ki olyan órák, melyekben őszintén kimondja: hazavágyom. Mindennek megvan a maga ideje, s az a fő, hogy Istennel lépést tartsunk, ne legyünk egy pár lépéssel előbbre – persze egy lépéssel sem mögötte. Elbizakodottság egyidejűleg mindent akarni: a boldog házasságot és a keresztet, a mennyei Jeruzsálemet… ’Megvan az ideje a sírásnak és megvan az ideje a nevetésnek, megvan az ideje az ölelésnek és megvan az ideje az öleléstől való tartózkodásnak. Megvan az ideje az eltépésnek és megvan az ideje a megvarrásnak. Az Isten előkeríti, ami tovatűnt’ (Préd 3:4-7, 15). Ez azt jelenti, hogy semmi sem veszett el abból, ami elmúlt. Isten velünk a tovatűntet – ami hozzánk tartozik – újból előkeríti. Tehát, ha a tovatűnt utáni vágy nagyon reánk zuhan – ez teljesen kiszámíthatatlanul következik be –, akkor tudhatjuk, hogy ez csak egy a sok ’óra’ közül, amelyet Isten számunkra tartogat, s akkor nem a saját szakállunkra kell megkeresnünk azt, hanem Istennel keressük fel a tovatűntet” (Válogatás Bonhoeffer legismertebb műveiből. Budapest, 1988, Magyarországi Evangélikus Egyház Sajtóosztálya. 18-19. o.).