„És valaki nem hordozza az ő keresztjét, és én utánam jő, nem lehet az én tanítványom” (Lk 14:27).

Tanítványnak lenni azt jelenti, hogy elfogadjuk Krisztust Megváltónknak és Urunknak. Jézus követésével együtt jár, hogy készen állunk olyan szenvedéseket elviselni, mint Ő. Éppen ezért őszintén kell bemutatni az üzenetünket. Feltétlenül tanítanunk kell a hit általi megigazulásnak, a Krisztusban nyert bűnbocsánatnak, Jézus közeli visszatérésének, a menny páratlan csodáinak és Isten ingyen kegyelmének nagyszerű igazságait.

Viszont aki a maga teljességében akarja hirdetni Isten üzenetét, nem hallgathat a kereszt hordozásáról sem. Sajnos a hívők között vannak, akik tévesen úgy gondolják, hogy az már törvényeskedés, ha tettekre szólító üzenetet hirdetünk. „Isten kegyelme mindent megadott – hangoztatják büszkén –, és az embernek mást nem kell tenni, csak azt, hogy elfogadja.” Jézus azonban nem ért egyet ezzel.

Olvassuk el Mt 16:21-25, Lk 21:12-19, Jn 15:17-20 és 16:1-2 verseit! Mi a tanulság tehát Jézus követésének az árát illetően?

A keresztség előtt mindenkinek meg kell értenie, hogy Krisztus kinek-kinek adott valamilyen keresztet, ami nélkül nem lehet a tanítványa. Vajon ez zavarná a megtérés örömét? Ha alaptalanul azt ígérnénk, hogy gondtalan lesz az élet, nagyobb lenne az örömük? A megtérés felszabadítja a hívőt a bűn terhe alól, de nem a tanítványsággal járó felelősségek alól. Minden hívőnek tisztában kell lennie azzal, amikor Krisztus nevét felveszi és döntését a keresztséggel nyilvánossá teszi, hogy ára van annak, ha Krisztus tanítványa lesz. Ugyan mi olyat adhat a világ, ami miatt nem érné meg elfogadni Krisztus ajánlatát? Semmit!

Mikor éreztük utoljára, hogy a keresztünket cipeljük? Milyen érzés ez? Mit tanultunk belőle, ami segíthet másoknak is, akik hasonló helyzetekkel küzdenek?