Az első drámaíró műve
ma sem ért véget.
Főszereplő fia,
mint színész-rendező, úgy ígérte,
ha majd kijön meghajolni
Nap-fehér ruhában,
s magasba emeli két lyukas tenyerét
a legfelső erkélyen helyet foglaló
Szerző felé (akit a közönség
még soha nem látott), akkor lesz vége.
És megtapsoljuk majd együtt
az erkélyen fölállót.
Ő hatalmas, bánat-szántott tenyerével
visszamutat fiára — hangrobban a dicsőítés —
majd miránk is,
mintha nekünk is járna
némi elismerés.
Szárnyas lények sokasága
már nekünk tapsol,
s csodálkozva vesszük észre,
hogy a lyukas kezű ruhája
rajtunk ragyog.