Ha az emberek is, mint a fák,
úgy viselnék az élet viharát,
megtépve is hallgatni tudnának:
csöndben viselnék, ami nagyon fájhat.
Tűrnék, ha a villám életükbe vág:
egy-egy bánat, mint a lombhullatás
új tavaszt hozna és semmi mást.
Teremne a szívük száz, új rügyet,
és messze járna tőlük a gyűlölet.
A megbántásra nem volna válasz,
életük lenne a csendes alázat.
Árnyék lennénk a verejtékezőnek,
és meleg a didergő szegénynek.
Gyümölcsöt teremnénk gazdagon,
azt mondanánk: mindet odaadom...
Nem kívánnánk semmit cserébe,
teremnénk újat a helyébe.
– Ha az emberek is, mint a fák,
átölelnék karjukkal egymást,
egymást szeretve, egymást féltve,
szavak nélkül is egymást értve:
nem tépne külön a fergeteg,
egy lennél velem és én Teveled.