Hogyan határozza meg Pál apostol az őszinte megtérés lényegét (2Kor 7:9-11)?

A megtérés a bűn miatt érzett szomorúság, amire Isten késztet. Ehhez hozzátartozik még az elhatározás, hogy elfordulunk minden olyan konkrét bűntől, amit a Szentlélek eszünkbe juttat (Ez 14:6; Zak 1:4). Az őszinte bűnbánat nem sodorja mély depresszióba a keresztényt bűnös természete vagy tettei miatt. „Az Isten szerint való szomorúság üdvösségre való megbánhatatlan megtérést szerez” (2Kor 7:10). Az igazi bűnbánat valójában arra késztet, hogy ne annyira a magunk bűnösségére, mint Jézus igaz voltára összpontosítsunk. „Buzgóvᔠtesz, hogy nézzünk „a hitnek fejedelmére és bevégzőjére Jézusra” (Zsid 12:2; lásd még 2Kor 7:11).

Az Újszövetség egészében arról olvashatunk, hogy bűneink hatalmas volta soha nem haladhatja túl Krisztus kegyelmének nagyságát: „ahol megnövekedik a bűn, ott a kegyelem sokkal inkább bővölködik” (Róm 5:20). Ez bizonyosan igaz volt Pál apostol esetében.

Mit tudhatunk meg ApCsel 26:10-16 és 1Tim 1:14-17 verseiből Pál bűnösségéről és Jézus igazságáról?

Amikor Saul rádöbbent, hogy valójában a dicsőség Urát üldözi, őszintén megtérve, bűneit megvallva borult térdre. Élete hátralévő részében soha nem fáradt bele abba, hogy saját bűnösségének és Isten kegyelmének a történetéről beszéljen. Megtérésekor mégsem esett mély depresszióba; ez az élmény inkább arra késztette, hogy a Megváltó szerető, megbocsátó karjába vesse magát. Miután megvallotta bűneit, nem érezte bűnösebbnek magát, mint azelőtt. Figyelme nem a saját tisztátalanságára, hanem Jézus igazságára irányult.

Éreztük már magunkat a bűnösök közül az „elsőknek”, vagy ha nem is a legreménytelenebb vétkesnek, mégis túlságosan rossznak ahhoz, hogy megváltást nyerjünk? Hogyan tanulhatunk meg nyugalmat találni abban bízva, hogy Krisztus igazsága elég a megváltásunkhoz?