Az apostolok cselekedeteinek lelkesítő története bemutatja az újszövetségi egyház gyors növekedését, amint a felébredt közösség Jézus szeretetéről tesz bizonyságot. Ez az isteni közbelépést rendszeresen tapasztaló egyház története. A bizonyságtevés a korai keresztények életformája volt.

„És mindennap a templomban és házanként nem szűnnek vala meg tanítani és hirdetni Jézust, a Krisztust” (ApCsel 5:42). Még a nehézség is előrevitte az evangélium ügyét. Amikor az üldözés miatt a jeruzsálemi gyülekezet tagjai szétszéledtek, „széjjeljártak, hirdetve az igét” (ApCsel 8:4).

Az apostolok cselekedeteiben az isteni közbelépés egyik legkülönösebb esete Fülöp és az etióp királyi ember története volt.

Olvassuk el a részt, amelyben Fülöp az etióp kincstárnokot tanácsolja ApCsel 8:26-38 verseiben! Mit tanulhatunk ebből a leírásból az ébredést és a bizonyságtételt illetően?

„Miként Fülöpöt angyal vezette ahhoz, aki a világosságot kereste, s aki kész volt elfogadni az evangéliumot, úgy ma is angyalok vezetik ama munkások lépteit, akik engedik, hogy nyelvüket a Szentlélek megszentelje, szívüket pedig megtisztítsa és nemesítse. A Fülöphöz küldött angyal maga is elvégezhette volna az etiópért a munkát, de Isten művének nem ez az útja. Istennek az a terve, hogy emberek tevékenykedjenek embertársaikért” (Ellen G. White: Az apostolok története. 4. kiad. Budapest, 2001, Advent Kiadó. 74. o.).

Az ébredés három lényeges eleme az ima, az Ige tanulmányozása és a bizonyságtétel. Amikor népe komoly, szívből fakadó imával keresi Istent, amikor elméjüket a Szentírás igazságaival itatják át, amikor lelkesen tesznek bizonyságot szeretetéről és igazságáról, Isten természetfeletti módon közbelép és szokatlan ajtókat is kitár az igazság hirdetői előtt.

Válaszoljunk őszintén! Mit teszünk, ha alkalom adódik a bizonyságtevésre? Szólunk, vagy inkább kifogást keresve hallgatunk? Mit tudhatunk meg a válaszunkból arról, hogy szükségünk van-e ébredésre és reformációra?