Malakiás próféta könyvében Isten kijelentései vannak túlsúlyban, aki a szerető apa hangján kérleli gyermekeit. Amikor a nép kérdéseket vet fel és panaszkodik, hajlandó beszélgetni velük. Az Isten és népe által megvitatott kérdések többsége néhány alapvető magatartásformát érint.

Malakiás próféta könyve 2. fejezete ugyan számos témával foglalkozik, de különösen melyik szokása miatt feddi meg a népet az Úr (Mal 2:13-16)?

Istentiszteletükben a zsidók egyöntetűen elismerték, hogy Isten az Atya és a Teremtő, de nem mind éltek úgy, mintha életüknek valóban Isten lenne az Ura. Malakiás a házasságot veszi például, amikor az egymás iránti szeretet és elkötelezettség hiányát érzékelteti. A Biblia szerint a házasság szent intézmény, Isten alapította. Izráel népét azért óvta az Úr a hitük körén kívül helyezkedőkkel kötött házasságtól, mert ilyen kötelékben hajlamossá válnának engedményeket tenni az Úr iránti elkötelezettségük kérdéseiben és bálványimádásba süllyedni (lásd Józs 23:12-13).

Isten szándéka szerint a házasságnak egy egész életre szóló elkötelezettséget kell jelentenie. Malakiás idejében azonban számos férfi megszegte élete korai szakaszában tett fogadalmát – a próféta szavaival élve – „a te ifjúságod felesége” iránt. Sok férj elvált idősödő feleségétől és fiatalabb, szebb nőt vett el helyette. Ezért mondja Isten, hogy gyűlöli „az elbocsátást” (Mal 2:16), azaz a válást. Ebből az erős megfogalmazásból kitűnik, hogy milyen komolyan veszi Isten a házassági fogadalmat, amit az emberek gyakran könnyelműen fognak fel. Valójában a Bibliában található szigorú házassági szabályok is kiemelik a házasság szentségét.

Izráelben létezett törvényes módja a válásnak (5Móz 24:1-4), és voltak férfiak, akik habozás nélkül megszegték esküjüket. Az ószövetségi kor vége felé úgy tűnt, hogy általános gyakorlattá vált a válás, talán hasonlóan a mai állapotokhoz. Csakhogy a Biblia következetesen Isten színe előtt kötött, szent szövetségként említi a házasságot (1Móz 2:24; Ef 5:21-33).

Milyen figyelmeztetést találunk Mal 2:17 versében, főként a mai tanulmányunk összefüggésében? És általánosságban véve? Hogyan fordulhat elő, hogy ha talán nem is tudatosan, de hasonló lelkületet ápolunk mi magunk is?