Ámósz otthona Tékoában volt, Júda területén, Isten azonban Izráelbe küldte prófétálni. El is ment az északi országrészbe; erőteljes prédikálásának fogadtatásáról viszont az olvasható, hogy „nem tűrheti az ország” (Ám 7:10). Izráelben sokan gyanakodva tekintettek Ámószra és nem fogadták el Isten hírnökeként. Ő azonban az elutasítás dacára is hűségesen végezte prófétai szolgálatát.

Milyen ismerős sémát figyelhetünk meg Ám 7:10-17 szakaszában? Még milyen példákat találunk a Bibliában arra, hogy pontosan ez történt? Mi a tanulság mindebből?

Amáziás, Bétel papja is azok közé tartozott, akik nem szívelték Ámósz prédikációit. Amáziás Izráel királya elleni pártütéssel vádolta a prófétát. Bétel a két királyi szenthely egyike volt, ahol a hitehagyó vallási központok működtek. Ámósz nyilvánosan hirdette, hogy ha Izráel nem tér meg, királya kard által hal meg, a népet pedig fogságba viszik. Amáziás utasította, hogy térjen vissza Júda területére, ahol nagyobb népszerűséget élvez üzenete.

A papnak adott válaszában Ámósz kifejtette, hogy prófétai elhívását Istentől kapta. Nem mondta magát hivatásos prófétának, akit meg lehetne fizetni szolgálataiért. Elhatárolódott az olyan hivatásos prófétáktól, akik juttatásért prófétáltak.

Ha valaki az igazságot szólja, ez még egyáltalán nem garancia arra, hogy üzenetét elfogadják, mert az igazság időnként kényelmetlen lehet, és ha zavarja a hatalmon lévőket, komoly ellenállást válthat ki. Isten elhívása arra késztette Ámószt, hogy olyan nyíltan és olyan bátran prédikáljon az északi ország királya és előkelőségei ellen, ami miatt azután lázítással vádolták.

Hogyan fogadjuk, ha valaki azt mondja nekünk, hogy bűnös, amit teszünk és/vagy az életünk, tehát számíthatunk a büntetésre? Mit tudhatunk meg válaszunkból önmagunkról és talán arról, hogy szükségünk van szívbéli, magatartásbéli változásra?