Becsöngettek. A tanulók tanáraik kíséretében bevonultak a tantermekbe. A nagy zsibongást felváltotta a mélységes csend. Megkezdődött a tanítás.

Alig telt el néhány perc, ajtócsapódás törte meg a csendet. Az egyik 7. osztályos tanulót kiküldték az óráról. Feszülten, idegesen hagyta el a termet és bevágta maga mögött az ajtót.

Odamentem és megkérdeztem: „Mi történt?”

„Kizavartak!” – válaszolta.

„Miért?” – kérdeztem.

„Mert rossz voltam!”

„Miért voltál rossz?”

„Csak!” – hangzott a rövid, tömör válasz.

Behívtam az irodámba és megkérdeztem, hogy reggelizett-e. Sajnos nem reggelizett, mert nem volt otthon semmi. Édesanyja egyedül neveli, édesapját nem ismeri. Többször látogattam őket és tudom, hogy az anyuka jövedelme nagyon kevés ahhoz, hogy mindig jusson reggelire.

Úgy gondoltam, adok neki egy kevés pénzt, hogy a büféből vásárolhasson ételt és valami italt.

Elfogadta és mosolyogva megköszönte, majd elment. Utána szóltam, hogy ha vásárolt, jöjjön és mutassa meg, mit tudott venni.

Pár perc múlva kicsöngettek. Két osztálytársa kíséretében jött vissza és ragyogó arccal mutatta, hogy mit vásárolt. Egy kakaós csigát, egy üdítőt és legnagyobb meglepetésemre rágógumit „azért, hogy adhassak valamit az osztálytársaimnak.” Megöleltem és csak annyit tudtam mondani: „jól van, örülök”. Azután elrohantak mindhárman boldogan.

Leültem és elgondolkodtam. A fülembe csengett: „adhassak valamit az osztálytársaimnak.”

Rájöttem, hogy bár örült a pénznek és az ételnek, de ami igazán boldoggá tette, hogy neki is volt lehetősége valamit adni.

Vajon, ha én lennék ilyen helyzetben, gondolnék-e másokra, vagy tudok-e úgy örülni, amikor adhatok valamit?

VM