Mózes első könyve 3. fejezetében a bűneset után az Úr először csak kérdéseket tesz fel: „Hol vagy?… Ki mondá néked, hogy mezítelen vagy? Avagy talán ettél a fáról, amelytől tiltottalak, hogy arról ne egyél?… Mit cselekedtél” (1Móz 3:9, 11, 13)?

A 3. fejezetben viszont Isten első tényközlő kijelentései az iménti kérdések után hangzanak el. Mit mond Isten a kígyónak, és mi a szavai jelentése (lásd 1Móz 3:14-15)?

Gondolkozzunk el azon, hogy mi minden következik a történtekből! Isten első kijelentése, amit a bűnbe esett világnak mondott, valójában a Sátán – és nem az emberiség! – feletti ítélet. Miközben az Úr kimondja az ítéletet Sátánra, az emberiségnek reményt ad az evangélium ígéretével (15. vers). Sátán végzetét kijelentve közli az emberrel a reménységet. Bűnük dacára már akkor eléjük tárja a megváltás ígéretét.

Azt is figyeljük meg, hogy csak az ígéret után, miután a 15. versben beszélt a kegyelem és a megváltás reménységéről (amit úgy is nevezünk, hogy ősevangélium), mondja ki az Úr az ítéletet Ádámra és Évára: „Az asszonynak monda: Felette igen megsokasítom viselősséged fájdalmait, fájdalommal szülsz magzatokat… Az embernek pedig monda: Mivelhogy hallgattál a te feleséged szavára…” (16-17. vers).

Ne menjünk el a lényeg mellett! Először jött az üdvösség ígérete, azt követte az ítélet. Csak az evangélium alapvetése után hangzik el az ítélet, máskülönben kárhoztatás volna. A Szentírás viszont egyértelműen fogalmaz: „Mert nem azért küldte az Isten az ő Fiát a világra, hogy kárhoztassa a világot, hanem hogy megtartassék a világ általa” (Jn 3:17).

Miért olyan fontos mindig kiemelni, hogy Isten szándéka a megmentés, nem a kárhoztatás? Hogyan veszíthetjük szem elől ezt a fontos igazságot az életünkben meglévő bűn miatt? Vagyis, hogyan késztet a bűn arra, hogy elforduljunk Istentől?