SZOMBAT DÉLUTÁN

E HETI TANULMÁNYUNK: 1Mózes 1:1-13; Jób 38:4-7; Ézsaiás 45:18;

2Korinthus 4:6; 2Péter 3:5; 1János 1:5; Jelenések 22:5

„Mert így szól az Úr, aki az egeket teremté; Ő az Isten, aki alkotá a földet és teremté azt és megerősíté; nem hiába teremté azt, hanem lakásul alkotá: Én vagyok az Úr és több nincsen” (Ézs 45:18).

A tudósok egyre nagyobb ámulattal tekintenek az élőlények számára kifejezetten megfelelő földi életkörülményekre. Nem is csoda, hogy Mózes első könyvétől kezdődően az egész Biblia megerősíti az élet létezése mögötti tervezést és célt. Isten azzal töltötte az első három napot, hogy az alaktalan és üres bolygót élettérnek alkalmassá formázta, majd a másik három nap során élőlényekkel töltötte meg azt. E heti tanulmányunk a teremtés hetének első három napjára összpontosítja a figyelmet.

Egyes tudósok kifogásolják a gondolatot, miszerint Isten bármiféle szándékot „kényszerített” volna a természetre, és nemcsak hagyta, hogy az anyagi világ „önmaga” legyen, a feltehetőleg benne lévő természetes folyamatok révén fejlődjön ki. Ez gyakori téma a „teista evolúció” (ami szerint Isten irányította a természetes evolúció folyamatait) különféle változatainak képviselői között. Csakhogy az efféle gondolatok nem egyeztethetők össze a Szentírással, sem a teremtést illető nézeteinkkel. A világegyetemnek nincs saját szándéka. A természet világa nem független Istentől, hanem éppen ez lett Isten választott színtere teremtményei iránti szeretetének kifejezésére.