Az egyház kezdeti szakaszában a görögül beszélő keleti keresztények a müsztérion, „titok” szóval illették szent szertartásaikat. A nyugati kereszténység körében, ahol a latin volt az uralkodó nyelv, a sacramentum, azaz a „szentség” szót használták. Eredetileg a sacramentum latin szó a római katonák esküjét jelölte, amellyel megfogadták, hogy hűségesen végrehajtják parancsnokuk utasításait. Akik ezt a szót használták, úgy érezték, hogy pontosan bemutatja a szent rítusok természetét. Idővel azonban e fogalom alatt egy belső, láthatatlan erővel bíró cselekményt kezdtek érteni. A középkori egyház hét ilyen aktust tartott számon, „szentségnek” nevezve azokat. Felfogásuk szerint ezek által tölti be a hívő életét a kegyelem.
A reformáció idején a szentségek erős vizsgálat, sőt bírálat alá estek. Sokak szemében maga a szentség meghatározás negatív jelentést hordozott. A szertartás vagy rendelés kifejezést érezték helyénvalóbbnak. Abból indultak ki, hogy maga Krisztus alapította, ill. rendelte el a nevezett szertartásokat. Aki a szentség helyett inkább a szertartás szót választja, azt érzékelteti, hogy azért vesz részt valamilyen cselekményben, mert azt Isten rendelte el az Úr Jézus iránti hűségünk és engedelmességünk kifejezésére. A hetednapi adventisták a keresztséget, a lábmosást és az úrvacsorát ilyen szertartásnak tartják, ami bemutatja hűségünket Krisztus iránt. Ez hitünk megvallásának szimbolikus módja.
Mennyire támasztja alá Mt 28:19-20, Jn 13:14 és 1Kor 11:23-26 azt a nézetet, miszerint a fent nevezett szent cselekményeket szertartásnak nevezzük?
Igen fontosak e szertartások, azonban mindig tisztán kell látnunk, hogy nem tekinthetők a kegyelem csatornáinak, amelyek végzése révén üdvösséget vagy érdemeket szereznénk magunknak Isten előtt. A bűn és a ránk gyakorolt hatása túlságosan komoly ahhoz, hogy bizonyos rítusok végzésével megválthatnánk magunkat, még ha azokat maga Krisztus rendelte is el. Csak Jézus kereszthalála biztosíthat megváltást a bűnbe mélyen belesüllyedt emberiségnek. Felfogásunk szerint e cselekmények annak külső szimbólumai, hogy elfogadjuk, amit Krisztus értünk tett, hozzá csatlakozunk, és ezt a célt jól is szolgálják. A nevezett szertartások eszközök; nem tekinthetők célnak önmagukban.
Letöltés |