1Thessz 4:13 szerint mi volt Pál célja a 13-18. versek megírásával? Miért olyan fontos számunkra is ez a szöveg?

Miért szomorkodtak a thesszalonikai hívők úgy, mint akiknek nincs reménységük? Ennek egyik fő tényezője valószínűleg az lehetett, hogy Pál csak rövid időt tölthetett velük. Tudjuk, hogy az apostol beszélt Jézus haláláról és feltámadásáról (ApCsel 17:3). Annak is van nyoma, hogy szót ejtett a végső eseményekről, még ha tanításait bizonyos fokig félre is értették. Viszont arra nem lehetett elég ideje, hogy a hívők feltámadásával kapcsolatos kérdéseket tisztázza. Ehhez még hozzá kell tenni, hogy pogány háttérből jöttek a legtöbben azok közül, akiknek Pál a levelét írta (1Thessz 1:9). Noha a korabeli misztériumvallások festettek bizonyos képet a túlvilágról, a pogányok többsége nem remélt életet a halál után. Ennek ékes példája egy II. századból származó levél: „Irene Taonnophrisnek és Philonak, vigasztalásul. Éppen annyira szomorkodom és sírok az eltávozott miatt, amennyit sírtam Didymas miatt. Megtettünk mindent, amit csak lehetett, én is és az enyémek, Epaphroditus és Thermuthion és Philion és Apollonius és Plantas. Viszont ilyen dolgok ellen az ember semmit nem tehet. Ezért vigasztaljátok egymást! Isten veletek” (idézi Adolf Deissmann: Light From the Ancient East. New York, 1927, George H. Doran Company. 176. o.).

Kifejezetten érdekes, hogy ez, a fiát elvesztett édesanyának szóló levél éppen olyan szavakkal zárul, mint 1Thessz 4:18, csak homlokegyenest ellenkező töltettel. Vigasztaljátok egymást, még ha nincs is semmi remény? Gyakorlatilag ezt mondja a levél írója. Mennyire ellentétes ez azzal, amiről Pál ír a thesszalonikai hívőknek! Az apostol célját röviden bemutatják a szakasz elején és végén található, szembenálló kifejezések. Pál azért ír, hogy a hívők ne szomorkodjanak úgy, mint akiknek nincs reménységük (1Thessz 4:13). Azt akarja, hogy a második advent igazsága legyen az a nagyszerű indok, amivel a veszteségek idején vigasztalhatják egymást (1Thessz 4:18).

Valaki így fogalmazott: „Hosszú távon úgyis mindannyian halottak vagyunk.” Kizárólag emberileg ez igaz is. Bibliai nézőpontból azonban e felfogás igencsak rövidlátó. Hosszú távon milyen reménységet találunk Jézusban, amihez semmi nem fogható? Hogyan tanulhatunk meg már most ebben vigasztalódni?