Mióta szólsz már, Istenem!

S én nem hallom, míg nem kiáltasz.

Ha bottal vernél, szívesen

venném, s hinném, hogy szinte áldasz.

Ám munkád művészet, mint a márvány

alaktalan tömbjéből kivésni

a tökéletes formát, – kis pattintásokkal

töröld le rólam, ami földi,

fölösleges,

nem hasznos nekem.

A véső hegyét gyakorta szenvedem

meg, – így tudva, így, hogy munkálkodol rajtam,

s hogy művé lenni magamtól nincs hatalmam.

Uram, bocsásd meg keménységemet,

s hogy jajdulok, ha fáj, – és sok munkát adok,

De dajkálom magamban már reménységemet,

hogy megsimít Kezed, majd ha kész vagyok.