Én nem mondhatom
magam szomorúnak,
hisz a szívemben a Lélek lángja ég.
Ettől a perzselő, mindig égő lángtól
tanultam meg a vers ütemét.
A múló időnek nagy, szürke uszálya,
azt hinnénk, hogy mindent elfedez.
De bennem nem halványult
a Léleknek lángja,
mert Isten táplálja bennem a tüzet.
Nem a hírnév hajtott verset írni,
de hogy elmondjak lélek-titkokat.
Mélységeket megjárva felhozni,
amit a szív rejtve tartogat.
Az én utamon nem boldogság termett,
de a versekből egy csokor virág,
és boldog voltam, ha egy szálat adtam,
mert tudom, szebb lett tőle a világ.
Abban a szálban is az a szikra égett:
a Lélekből egy-egy üzenet,
s az volt a boldogság, hogy ha az a szikra
felgyújtott egy-egy lelki tüzet.
– Szeretnék írni, addig mindig írni,
amíg minden lélek lángra gyúl,
és égő hittel, rőzselángot szórva
Isten elé sírva leborul.