Semmi nem veszélyezteti annyira, hogy megértsük Krisztus engesztelését, mint a kereszténység körében korunkban gyakran tapasztalható érzelgősség (ami abból fakad, hogy igyekeznek a mai gondolkozáshoz igazítani az evangéliumot). Teljes alázattal mindig is tudatában kell lennünk, hogy bármit is mondjunk Istenről, nem tudjuk kifejezni, valójában mit is köszönhetünk neki, legfőképpen nem az engesztelésre gondolva. Óvakodjunk a kísértéstől, hogy Jézus kereszthalálát csupán „az önzetlen szeretet példájának” tekintsük! Valóban az volt, de bűnös állapotunkra gondolva elmondhatjuk, hogy megváltásunkhoz „az önzetlen szeretet példájánál” feltétlenül több kellet; az, hogy Istenünk a saját személyében viselje el a bűneink miatti teljes haragját.

Jézus a kereszten felkiáltott: „Én Istenem, én Istenem! miért hagyál el engemet” (Mt 27:46)? Hogyan értsük ezt? Mit és miért mondott ezzel Jézus? Szívet tépő felkiáltása hogyan segít megérteni, hogy milyen áron menthet meg a bűntől?

„És most a dicsőség Ura haldoklott, váltságként az emberi nemzetségért… Isten Krisztusra mint helyettesünkre és kezesünkre helyezte minden gonoszságunkat, bűnünket és igazságtalanságunkat. ’A bűnösök közé számláltatott’ (Ézs 53:12), hogy megválthasson bennünket a törvény ítéletétől, kárhoztatásától… Az Üdvözítő nem tudott átlátni a sírkamrát elzáró kövön… Krisztus attól félt, hogy a bűn oly súlyos Isten szemében, hogy örökre elszakítja Őt az Atyától… A bűnnek ez az érzete volt az, amely az Atya haragját Krisztusra, az emberek helyettesére öntötte ki, ami oly keserűvé tette azt a poharat, amit kiivott, és összetörte Isten Fiának a szívét” (Ellen G. White: Jézus élete. Budapest, 1989, Advent Kiadó. 660–661. o.).

Ebben az imában Jézus „Istent” szólította meg, nem az „Atyát”, mint általában. A kereszten elhangzott felkiáltásai nem csupán látszólagosak voltak, azt mutatva, hogy szeretetének bizonyítása közben látszólag min megy át. Nem! Isten valóban halálra adta önmagát azért, hogy örök sorsunkat ne a halál pecsételje meg. Isten maga szenvedte el a halált, hogy bennünket megmenthessen attól, ami máskülönben mindannyiunkra várna.

Három evangélium is feljegyzi, hogy haldoklása közben Jézus hangosan felkiáltott a kereszten függve, sőt A zsidókhoz írt levél is megemlíti kiáltásait: „Ki az ő testének napjaiban könyörgésekkel és esedezésekkel, erős kiáltás és könnyhullatás közben járult ahhoz, aki képes megszabadítani őt a halálból” (Zsid 5:7).