Mózes első könyve 4. fejezetében kezdünk utalást találni a bűneset után jelentkező erkölcsi hanyatlásra. Lámekhnek több felesége is volt. Idővel valamilyen erőszakos cselekedetbe keveredett, ami miatt félelem töltötte el a szívét. Ezzel szemben 1Móz 4:25-26 verséből megtudjuk, hogy voltak, akik igyekeztek hűségesek lenni, és „kezdék segítségül hívni az Úrnak nevét.”

Milyen folyamatot figyelhetünk meg 1Móz 6:1-8 versében, és miért volt ez annyira veszélyes? Milyen következményekhez vezetett?

Lassacskán a hívők két csoportja kezdett összeolvadni (1Móz 6:1-4). Ám a földön terjedő szörnyű gonoszság mellett még mindig akadtak ragyogó elméjű, szent emberek, akik életben tartották Isten ismeretét. A Szentírás ugyan csak néhányat említ közülük, „de a korszakokon át végig voltak Istennek tanúi, őszinte imádói” (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó. 56. o.). Az emberi szív azonban olyan gonosszá lett, hogy az Úr eldöntötte, eltörli az embert. Új kezdetet látott szükségesnek. Ezért következett be az özönvíz.

A Biblia szerint mit tett először Noé, miután a bárkából kilépett? Miért volt ez fontos (1Móz 8:20)?

Érdekes, hogy Noé elsőként Istent imádta. Istentiszteletében az áldozatbemutatás központi helyet kapott. Ez az első feljegyzés arról, hogy a pátriárkák Isten tiszteletére építenek valamit, egy oltárt, amelyen bemutatják áldozataikat. Mielőtt tehát Noé bármi másba belekezdett volna, elismerte, hogy teljesen az Úrtól függ, a Messiás eljövetelére vár, aki az életét adja az emberiség megváltásáért. Noé tisztában volt azzal, hogy egyedül Isten kegyelme mentette meg, ami nélkül ő is elpusztult volna a többi teremtménnyel együtt.

Hogyan mondunk naponként köszönetet azért, hogy Isten kegyelme megnyilvánul az életünkben? Vagy inkább hogyan kellene ezt megköszönnünk?