„A reménységnek Istene pedig töltsön be titeket minden örömmel és békességgel a hívésben, hogy bővölködjetek a reménységben a Szentlélek ereje által” (Róm 15:13).
„Időnként méltatlanságunk érzése miatt megremeg a lelkünk, de ez nem azt bizonyítja, hogy Isten másképp tekintene ránk, vagy megváltozott volna a viszonyunk vele… Meg kell ragadnunk Krisztus kezét hittel, rendületlenül bízva benne – a sötétben éppúgy, mint a világosban.
Sátán talán azt súgja: ’Már túl nagy bűnöket követtél el, Krisztus nem menthet meg.’ Be kell ismernünk bűnösségünket, méltatlanságunkat, de így kiálthatunk a kísértőnek: ’Az engesztelés révén Krisztus a Megváltóm! Nem a saját érdemeimben bízom, hanem Jézus drága vérében, ami megtisztít. Reménytelen életem Krisztus kezébe helyezem.’ A keresztényt élő hit, megingathatatlan bizalom jellemezze! Rendületlenül bízza magát Krisztusra! Ez békével és bizonyossággal tölti el a lelkét…
Minden akadály, minden belső ellenség miatt egyre nagyobb szükségünk van Krisztusra, aki azért jött, hogy hússzívet adjon a kőszív helyett. Tőle várjuk a kegyelmet jellegzetes hibáink legyőzéséhez. A kísértések záporában rendületlenül álljunk ellen a gonosz késztetésének! Kérdezzük ezt magunktól: ’Hogyan is hozhatnék szégyent a Megváltómra? Krisztusnak adtam az életem, nem tehetem azt, amire Sátán késztet!’ A Megváltóhoz kiáltsunk segítségért, hogy általa legyen erőnk feláldozni minden bálványt, megszabadulni minden dédelgetett bűntől! Hitszemünkkel tekintsünk az Atya trónusa előtt álló Jézusra, aki a kezén lévő sebhelyekre mutatva könyörög értünk! Higgyük el, hogy erőt kapunk a Megváltótól!
Hittel nézzünk a győzteseknek félretett koronákra, gondoljunk a megváltottak boldog énekére… István, az első keresztény mártír… így kiáltott fel: ’Ímé látom az egeket megnyílni, és az embernek Fiát az Isten jobbja felől állani’ (ApCsel 8:56). Láthatta, hogy a világ Megváltója igazán törődött vele, úgy tekintett le rá a mennyből. Krisztus csodálatos világossága olyan fénnyel sugárzott Istvánról, hogy még az ellenségei is látták, amint az arca ragyogott, mint egy angyalé” (Ellen G. White cikke, Review and Herald, 1887. nov. 15.).