Máté evangéliuma 21. fejezete felsorolja Jézus földi szolgálata utolsó néhány napjának eseményeit, amelyek drámai fordulatokkal, feszültséggel és izgalommal teljesek. Az is kitűnik belőle (a Bibliára jellemző módon), hogy be tud csapni a szívünk, és a gonosz mennyire képes elvakítani az értelmünket a legnyilvánvalóbb igazságokkal kapcsolatban. Visszatekintve könnyen mondhatnánk: Hogyan is lehettek a vallási vezetők annyira kemények, elvakultak, felháborodottak, pedig Jézus számtalan bizonyítékkal szolgált?

Csakhogy nem szabad tévedésbe esnünk! Volna bármi okunk feltételezni, hogy alapvetően különböznénk a régi vallási vezetőktől, noha adventistaként annyi világosságot kaptunk? Időnként vajon nem tanúsítunk mi is kemény, érzéketlen közömbösséget az igazsággal szemben, különösen, ha kedvenc bűneinkbe, vágyainkba és világiasságunkba ütközik? Isten valóban szeret, Krisztus meghalt értünk, a bűnbocsánat mindenki számára elérhető. Mindez azonban elmondható azokról is, akikről e fejezetben hallunk, akik nemcsak egyszerűen hátat fordítottak Jézusnak, hanem kifejezetten ártottak neki. Mennyire kell vigyáznunk, mert csak magunkat áltatjuk, ha azt gondoljuk, hogy bennünket nem lehet félrevezetni!

Olvassuk át Máté evangéliuma 21. fejezetét, ami a következő fejezetben szereplő példázat hátteréül szolgál! Számos eseményről értesülünk belőle, mégis mi a szakasz fő témája? Ha egy néhány sorban kellene összefoglalnunk, mit írnánk le? Milyen lelki tanulságot vonhatunk le magunknak e gondolatokból?

Talán az egész fejezet egyik legérdekesebb része az utolsó két vers. Még ha kemény szívvel fogadták is az emberek Jézust, üzenete részben áthatolhatott gondolataik páncélján, mert tudták, hogy róluk beszél. Egész más lett volna a helyzet, ha semmit nem értenek Jézus szavaiból, de nem az történt. Úgy tűnt, értették, mit mond, ahhoz legalábbis elég jól, hogy emiatt meg akarjanak szabadulni tőle. Ami pedig még szintén sokat elárul: a vezetőket a Jézus köré gyülekező zsidó nép tömege tartotta vissza attól, hogy Jézust már akkor elfogják. Milyen szomorú! Éppen azok tudták a legkevesebbet, akiknek a többiek tanítása lett volna a feladata, és sokan közülük soha nem okultak! Amikor pedig végül eljutnak majd a felismerésre, már túl késő lesz (Róm 14:10)!