„És felemelé az Illés palástját, amely róla leesett, és visszatért, és megállott a Jordán partján. És vevé az Illés palástját, amely róla leesett, és azzal megüté a vizet, és monda: Hol van az Úr, az Illés Istene? És mikor ő is megütötte a vizet, kétfelé válék az; és általméne Elizeus” (2Kir 2:13-14). Melyik történet jut erről eszünkbe? Milyen fontos jelképet látunk itt?

Olvassuk el 2Kir 2:15-18 verseit! Próbáljuk meg a jerikói fiatal próféták helyébe képzelni magunkat! Miért erősködtek annyira, hogy megkeresik Illést, noha tudtak elragadtatásáról?

A megelőző szövegekből egyértelműen kiderül, hogy a próféták is hallották: Illés el fog ragadtatni. Pontosan nem tudjuk meg, hogy magát az eseményt látták-e, de ez nem is fontos, hiszen nem volt kétséges: „az Úrnak lelke ragadta el őt”. Az már más kérdés, hogy hová vitte. Ki tudja, miért, de arra gondoltak, hogy „valamelyik hegyen vagy völgyben” megtalálhatják. Talán nem készültek fel arra, hogy valakit csak így, egyszerűen a mennybe ragadjon Isten, ezért gondolták: bizonyára elvitte valahová a környéken. Hiába mondta nekik Elizeus, hogy ne törjék magukat Illés keresésével, nem tudta lebeszélni őket. Az is meglehet, hogy csak akkor eszméltek rá a történtekre, amikor sehol nem találták Illést. Persze ezután is maradhattak bennük kétségek. Esetleg az Úr egy olyan hegyre vagy völgybe vitte, ahol nem keresték?

Lehetnek bármilyen tapasztalataink, történhetnek velünk csodák, végeredményben akkor is hinnünk kell bennük, különben előbb-utóbb erőt vesz rajtunk a kétely, aminek hatására elbizonytalanodhatunk saját tapasztalatainkban is.

Gondoljunk az Úrral szerzett nagy tapasztalatainkra! Akkor és nem sokkal utána a hitünk biztosan igen szilárd, erős volt. Ám mi történt később, amikor az idő múlásával az élményeink halványulni kezdtek? Miért olyan fontos, hogy naponta foglalkozzunk olyan dolgokkal, amelyek erősítik a hitünket?