Abjátár személyes véleményéről, politikai, vallási nézeteiről nem tudunk semmit. A feljegyzésekben szavai közül csak azt olvashatjuk, amit Isten Dávidnak üzent. Tettei azonban ékesebben szólnak szavainál. Még ha nem is ismerjük gondolatait, már az is sokat elárul róla, hogy Dávid mellett maradt.

Abban az időben hagyományosan az elsőszülött fiút tekintették a fő örökösnek. A királyi családban ez azt jelentette, hogy az elsőszülött fiú volt a trón várományosa. Istent azonban sohasem kötötte a tradíció. Izráel történelme során többször előfordult, hogy az elsőszülött helyett valaki mást hívott el. Erre néha isteni kinyilatkoztatás, máskor a körülmények alakulása, ill. az elsőszülött választása következtében került sor (lásd 1Móz 4:1-5; 21:8-12; 25:21-34; 48:8-19; 1Sám 16:6-12).

Vajon mi késztette a Dávidhoz hűséges Abjátárt, hogy azt tegye, amiről 1Kir 1:1-8 szakaszában olvashatunk?

Dávidnak nem Salamon volt a legidősebb fia, tehát a hagyomány szerint nem ő követte volna apját a trónon. Amnont, a legidősebb fiút azonban megölte testvére, Absolon, aki pedig a Dávid elleni sikertelen felkelésben halt meg. Most a negyedik fiú, Adónia szövetkezett Joábbal és Abjátárral, akik mellé álltak (1Kir 1:7).

Az Adóniánál fiatalabb Salamonnak a családi háttere sem volt éppen makulátlan. Édesanyja Bethsabé, akinek első férjét, a hitteus Uriást Dávid azért gyilkoltatta meg, hogy leplezze törvénytelen viszonyát. A botrányos körülmények ellenére Isten szerette Salamont (2Sám 12:24), és egyértelmű volt, hogy őt választotta Dávid utódjául (1Krón 22:9-10). Ebben a kényelmetlen helyzetben Abjátár talán nem tudta rászánni magát, hogy kiálljon Dávid mellett, dacolva a felhördüléssel, amit a király választása okozott, ezért Isten kinyilvánított akarata helyett inkább a tradícióhoz hajlott. A tradíció választása sokszor kényelmesebbnek tűnik, mivel így az ember nem érzi szükségét, hogy saját maga gondolja végig a dolgokat felelősségteljesen, Isten kinyilatkoztatott akarata fényében. Sokkal könnyebbnek és „biztonságosabbnak" látszik egyszerűen azt mondani: „Ezt mindig így szoktuk csinálni!"

Milyen gyakran engedjük, hogy a tradíció elzárja az utat, amelyen Isten vezetne? Ugyanakkor miért kell rendkívül óvatosnak lenni, nehogy automatikusan félresöpörjünk mindent, hagyománynak bélyegezve?