Bár Anna énekelve megy ki a templomból, a kis Sámuelt is otthagyja. Már nincs rajta a meddőség bélyege, mégis üres házba tér haza. Vajon ki gondoskodik majd róla idős korában? Hiszen a fiát Istennek szentelte, hogy az Úr dolgaival foglalkozzon. Istennek adta legféltettebb kincsét, egyszerű hittel, bízva. Ebben az értelemben Anna Ábrahámra, egy másik bibliai hősre emlékeztet, aki kész volt Istennek áldozni fiát. Amint már utaltunk is rá, az Ábrahámnak és Sárának adott isteni ígéret a meddőség hosszú időszaka után teljesedett csak be. Ábrahám hitének próbája akkor következett be, amikor a fiú már nagyobb volt, Anna azonban még a gyermek születése előtt megfogadta, hogy ha fia lesz, az Úrnak adja. Miután a kicsit elválasztotta, elvitte Silóba. El tudjuk képzelni, milyen érzések kavaroghattak az anyában, amikor búcsút intett fiának? Emellett még azzal is számolnia kellett, hogy nem volt túl jó a helyzet Éli családjában. Ki lesz hát a kis Sámuel mentora és tanítója?

Mivel jutalmazta meg Isten Annát hitéért és szeretetéért (1Sám 2:21)?

Anna megtagadhatta volna, hogy az Úrnak adja a fiát, és ragaszkodhatott volna hozzá, mint biztonsága egyetlen zálogához. Mégis az Úrnak adta a gyermeket. Később nemcsak másik 5 gyermeke született, de tettével Sámuel életére is nagy hatást gyakorolt, aki idővel Isten prófétája, Izráel egyik legnagyobb tanítója és vezetője lett.

Milyen veszély leselkedik ránk, ha mindent meg akarunk tartani magunknak (Mt 6:19-20; Lk 12:16-21)?

Istennek az a szándéka, hogy ha bármit átadunk neki, azt megtöbbszörözi, és egészen új dimenzióba helyezi, ahogy még álmunkban sem gondoltuk volna. Anna megtanulta, hogy legnagyobb kincseinket Istennek átadva tudhatjuk igazán biztonságban. Amit magunknak halmozunk fel, az egy szempillantás alatt elveszhet. Anna tudta, hogy minek számít Isten szemében. Azért volt képes az Úrnak adni fiát, mert felismerte saját értékét.

Nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy csakis Isten kegyelmének és jóságának köszönhetjük mindazt, ami a miénk és amivé lettünk! Hogyan segíthet ez a gondolat készségesen visszaadni az Úrnak azt, ami Őt illeti, és nemcsak a saját dolgaink gyarapítására törekedni? Milyen következtetésre juthatunk arról, aki csak magára gondol? Milyen a jelleme? Miért nem tud Istenben bízni?