Még mit tudhatunk meg Káleb jelleméről Bír 1:14-15 verseiből?

Az izraeliták számára rendkívül fontos volt az örökség. Úgy gondolták, azzal biztosíthatják, hogy emlékezetük ne vesszen el, ha rendelkeznek bizonyos földterülettel, amit utódaiknak továbbadhatnak. Ezt annyira fontosnak tartották, hogy részletes törvények adtak eligazítást arra az esetre is, ha egy férfi gyermektelenül hal meg. Ilyenkor az elhunyt nevében valaki más vitte tovább örökségét (lásd a sógorházasságra vonatkozó törvényeket 5Móz 25:5-10 verseiben).

Kálebet már csak a kora miatt is komolyan foglalkoztathatta az örökség kérdése. A későbbi nemzetségi táblázatokból kiderül, hogy voltak fiai is, akiknek biztosan igyekezett a lehető legtöbbet adni. Aksza a lánya volt, de a neki ajándékozott föld kikerült az ő nevét továbbvivő család tulajdonából, és átkerült a férj családjához. Nem tudjuk, miért kért Aksza földet, de a családi örökség védelmét szolgáló társadalmi szokások között apja nyugodtan elutasíthatta volna kérését.

Káleb azonban meglepő módon nemcsak a mezőt adja neki, hanem a forrásokat is, ráadásul nem is egyet, hanem a felső és alsó forrást is. A nagylelkűség két irányban hat. Péld 11:25 versében így olvassuk: „Az ajándékozó bővelkedik, és aki mást felüdít, maga is felüdül" (új prot. ford.). Ha nem tudunk készségesen adni, ez talán arra utal, hogy mi magunk sem kaptunk még.

Mi minden következik ebből a történetből saját lelki életünkre nézve, pl. a megbocsátást illetően? Olvassuk el Mt 6:15 és 18:21-35 verseit!

Csak azt adhatjuk, amink van. Ha nem tudunk megbocsátani, az biztos jele annak, hogy még nem kértük Isten bűnbocsánatát. Káleb sok áldást kapott Istentől, és örömmel adott azokból másnak is. Olyan nagylelkűségről tett ezzel bizonyságot, ami magasan felette állt kora társadalmi normáinak.

Mennyire bánunk bőkezűen javainkkal? Azt tapasztaljuk, hogy minél többet mondhatunk magunkénak, annál szívesebben adunk belőle, vagy hajlamosak vagyunk mindent magunknak felhalmozni? Hogyan tanulhatunk meg készségesebben adni?