Isten szabad erkölcsi akarattal teremtette meg az embert, azaz lehetőséget biztosított arra, hogy az engedetlenséget éppúgy választhassa, mint az engedelmességet. Ugyanakkor arról is gondoskodott, hogy mi történjen, ha az emberiség esetleg rosszul élne a kapott szabadsággal. Istennek ez a rendelkezése az „evangélium", annak a jó híre, amit Jézus értünk tett, hogy visszaadja az örök életet, amire eredetileg is teremtett.

2Tim 1:9 versét olvasva gondolkodjunk el azon, hogy Isten már a világ kezdete előtt megalkotta a megváltási tervet! Mi minden következik ebből? Mire mutat rá Isten feltétlen szeretetével kapcsolatban az, hogy mindezt már a létezésünk előtt megtette? E szöveg alapján tehát mit jelent a kegyelem?

Isten nagy szeretete és kegyelme már létezésünk előtt is megnyilvánult az érdekünkben. Bizonyos értelemben az evangélium az életünk garanciája. Isten tudta, mi fog bekövetkezni, ezért szeretete és bölcsessége folytán kigondolta a megváltási tervet, hogy a válság érkezését már ezzel fogadja. Természetesen Jézus értünk vállalt áldozati halála áll e terv középpontjában. Csakis a kereszt által lehet megváltani az embert bűnös állapotából, mivel a kereszten vette magára bűneink büntetését az emberi testben megjelent Isten. Semmi más nem lett volna, nem lehetett volna elegendő. Bármilyen rettenetes is az ár, Jézus készségesen vállalta értünk.

Hogyan fogadjuk tehát ezt a felmérhetetlen szeretetet (Ef 4:32; 5:2; Fil 2:5-8; Kol 3:13)? Alapvetően mi a közös üzenete az itt felsorolt verseknek?

Az emberi szív számára idegen fogalom a feltétlen szeretet. Szeretetünk mögött szinte mindig meghúzódik valamilyen rejtett indíték, amire általában rávetül az én árnyéka. Ám ha meg kellene várnunk, amíg indítékaink abszolút tiszták lesznek, talán semmire sem jutnánk, nem igaz? Mennyi időt fordítsunk arra, hogy Krisztus jelleméről gondolkodjunk? Az Úrra figyelve hogyan tanulhatunk meg egyre inkább olyan feltétel nélküli szeretettel cselekedni, mint amit nála láthatunk?