A menekülteket szállító vonat nyugat felé robogott. 1945-öt írtunk. Az orosz front ágyúi mögöttünk dübörögtek, a németek előttünk voltak, a vadászgépek felettünk adták le a sortüzeket. A front kellős közepére kerültünk. Hirtelen csikorgó fékezés, és a szerelvény nyílt pályán megállt. A Tisza-híd fel volt robbantva, nem mehettünk tovább. Tudtuk, hogy az oroszok a menekülteket a helyszínen agyonlövik. Szüleink a négy kisgyermekkel azonnal elindultak a szántóföldön át egy kb. 2 km-re látható majorságba, az időnkénti sortüzek közepette. Édesanyánk visszaszaladt az ottfelejtett iratokért. Eközben az oroszok bevették a szerelvényt, és elfogták édesanyánkat. Kilenc embert találtak ott, akiket kitereltek és az árokba fektettek. Két orosz katona célba vette őket. Édesanyám az égre emelte mind a két kezét, és hangos kiáltással imádkozott. Hirtelen egy rettenetes ordítás hallatszott, és az orosz katonák fejvesztve visszarohantak. Az árokban fekvő emberek sokáig nem mertek megmozdulni.

Ekkor újra hallották édesanyánkat imádkozni, aki hálaimát mondott. Mindenki odament hozzá, és megölelte. Egy várandós kismama felkéredzkedett a mi vagonunkba, és sírva kérte anyukámat, hogy tanítsa meg imádkozni. A háborúban sok ember átélt hasonló kemény megpróbáltatást. Az ilyen esetek közelebb viszik az embereket a Teremtőhöz.

Istenünk legyen áldott, hogy családunk minden tagját életben tartotta! Fábián Györgyné