Szívesen visszamennék oda,

hol régi arcok régi mosolya

ragyogott rám; még most is látom:

sugárzik felém; tudom, csak álom...

Képzelet. Mégis jó.

Régi emlékeket hoz, és itt marad

a szívemben egy-egy pillanat.

Tartanám, de már elszalad.

Jön másik. Ez is kedves nagyon.

Kérdi: emlékszel? Egy régi alkonyon

mikor lépegetett már az este

a fák lombja közt, a Hold azt leste:

a réten mikor alszik a virág,

hogy ráhullassa ezüst sugarát.

– Régen volt, szép volt,

elmúlt, kár érte.

Azóta mást ír az élet könyvébe

az idő, és szalad: dehogy

áll meg egy-egy pillanat.

Hajszolt a szív, hajszolt az elme;

nincs csend, álmodás,

szépség, varázs, nincs semmi,

ami nyugalmat ád.

– Pedig az ember

ember addig marad,

amíg lelkében egy-egy pillanat

megtermi gyümölcsét, mint a fa,

s ott marad mások lelkében mosolya.