Amikor az Úr utasítását olvassuk 4Móz 18:1-7 verseiben, néhány mozzanat egyértelműen kitűnik. Először is: az Úr világossá teszi, hogy Ő az, aki kiválasztja az embereket a tisztségekre. Talán a korábbi problémák miatt – nemcsak Kóréra és társaira, de Mirjámra és Áronra is gondolunk itt – kellett ezt hangsúlyozni. Így legalább nem volt kérdés, ki miért kapta tisztségét. Azért voltak ott, mert Isten egy időre oda helyezte őket. Figyeljük meg azt is, miért rendezte az Úr így ezt a beosztást. Azért volt ez, „hogy ne legyen ezután harag Izráel fiai ellen" (5. vers). Itt újra láthatjuk Isten kegyelmét még a legszörnyűbb ítéletek közepette is. Isten népe megmentésére törekszik, és nem arra, hogy kárhoztassa, vagy elpusztítsa őket. Az egész megváltási terv, elejétől a végéig azt bizonyítja, hogy az Úr meg akarja menteni a bűnbe esett embereket a pusztulástól, ami máskülönben a törvényszegés elkerülhetetlen következményeként rájuk szakadna (Jn 3:16-18).

Milyen kifejezést használ az Ige arra, hogy minek számítottak a léviták a papság számára, illetve mi volt a papság Áron családja számára? Milyen tanulság rejlik ebben?

Az ajándék fogalmára gondolva olyasmi jut eszünkbe, amit nem kell kiérdemelni. Teljes mértékben ingyen, kegyelemből kapjuk. Ezek az emberek nem azért nyerték tisztüket, mintha bármi érdemük lett volna, hanem Isten kegyelméből és gondviseléséből, kiváltságként.

Egyszóval: az Úrnak emberekre volt szüksége e munka végzéséhez, és isteni bölcsessége folytán őket választotta. A szent feladattal természetesen szent kötelességek jártak együtt. Élet és halál kérdése volt ott minden történés – úgy fizikailag, mint lelkileg –, hiszen a földön a szent sátornál jelent meg Isten. Továbbá mindez előképeként is szolgált annak, amit Jézus tett értünk itt a földön, és amit a mennyben végez (Zsidók 9). Ezek az előképek és árnyékszolgálatok kicsiben mind a Golgotára mutattak előre. Emberek végső sorsa forgott kockán. Ezért az ünnepélyes komolyság, amelyben Isten ezeknek az embereknek a tisztségét részesítette.

Gondoljunk velünk született képességeinkre! Tekintet nélkül arra, milyen sok munkát fektettünk azok fejlesztésébe, attól még ajándékok maradnak: ajándékok, amelyeket Istentől kaptunk. Mit teszünk ezekkel az ajándékokkal? Saját dicsőségünkre használjuk fel őket, vagy mások javára és az Úr ügyének előmozdítására? Szükségünk van-e alapos önvizsgálatra és változásra?