Azt gondolhatnánk, hogy a Kóréra, Dátánra, Abirámra és 250 társukra kiszabott ítélet bizonyára kijózanította a pusztában vándorló népet, hiszen tűz szállt alá az égből, megemésztve sokukat, majd a föld is megnyílt, és a többi lázadót elnyelte. Mit tehetett volna még az Úr, hogy kifejezze jogos rosszallását ilyen nyílt lázadás és hitehagyás láttán?

Olvassuk el 4Móz 16:41-50 verseit! Mit árul el ez a történet a bukott emberi természetről? Hogyan tükrözi a nép vádja Kóré és társai korábban hangoztatott vádjait?

Ez a megdöbbentő beszámoló arról árulkodik, hogy a lázadás szelleme nem halt meg Kóréval, hanem a szörnyű történések után is tovább élt a táborban. Nehéz megérteni, hogyan mert bárki is így viselkedni mindazok után, amit láttak. Ez ismét csak arra figyelmeztet, hogy ha valaki egyszer elindul a lázadás, hitehagyás lejtőjén, könnyen elkövethet rendkívül ostoba és értelmetlen dolgokat. Mennyire fontos tehát, hogy Isten kegyelme által, ígéreteit igényelve (1Kor 10:13; Fil 1:6) kiirtsuk magunkból a veszélyes érzéseket, mielőtt még a romlásunkat okoznák!

Olvassuk el 4Móz 16:48 versét! Mit jelent az, hogy Áron az élők és holtak között állt meg? Hogyan tükrözi ez a jelenet Jézus értünk végbevitt tetteit?

A világon csak kétféle embertípus létezik – legalábbis lelki értelemben: az élők és a holtak. Nem a fizikai értelemben vett halottakról van itt szó, hanem a lelki halottakról. „Aki hiszen őbenne, el nem kárhozik; aki pedig nem hisz, immár elkárhozott, mivelhogy nem hitt az Isten egyszülött Fiának nevében" (Jn 3:18). Jézus az élők és a holtak között áll, Ő a híd, az átkelőhely egyik oldalról a másikra. Kizárólag általa juthatunk a halálból az életbe.

Vajon az élők között vagyunk? Mivel tudnánk ezt megindokolni?