„Az Úr gondviselése olyan helyre vezeti az embereket, ahol próbára teheti erkölcsi erejüket, és felszínre hozhatja indítékaikat. Ennek következtében fejleszteni tudják önmagukban a jót, a rosszat pedig elhagyhatják az életükből. Isten azt szeretné, ha szolgái megismernék szívük erkölcsi működését. Megtisztulásuk érdekében gyakran megengedi, hogy a szenvedés és nyomorúság tüze támadja őket…

Az igazán kegyes ember nem húzódik vissza a próbáktól. Ha vonakodunk az Úr vizsgálatától, az állapotunk kifejezetten aggasztó lesz. Isten a lelkek tisztítója és finomítója, aki a kemence hevében örökre elválasztja a salakot a keresztényi jellem valódi ezüstjétől és aranyától. Jézus figyelemmel kíséri próbáinkat. Tudja, mire van szükség ahhoz, hogy úgy megtisztítsa a fémet, amikor az már visszatükrözi isteni szeretetének ragyogását…

A küzdelemnek és megpróbáltatásnak ebben az időszakában szükségünk van minden olyan támogatásra és biztatásra, amelyet a helyes elvekből és a szilárd vallási meggyőződésből, valamint a Krisztus szeretetének bizonyosságából és a mennyei dolgok terén szerzett tapasztalatból nyerhetünk el. Csak akkor érhetjük el a Krisztusban ékeskedő kor teljességének fokát, ha szüntelenül növekedünk a kegyelemben.

Nem a megpróbáltatásoktól mentesen, hanem azok kellős közepében fejlődik ki a keresztényi jellem. Krisztus követőjét az ellentmondás és az ellenállás csak annál nagyobb éberségre, annál komolyabb imára készteti. Ha az erős kísértésben Isten kegyelme által kitartunk, és elviseljük azt, türelmet, éberséget, állhatatosságot, mélységes, maradandó bizalmat eredményez. A keresztényi hit diadala az, hogy képesíti követőit: szenvedni és egyszersmind erősnek maradni; megalázkodni, de éppen alázatosság által győzni. Egész nap öldöklik, de mégis él; hordozza a keresztet, de így nyeri el a dicsőség koronáját" (Ellen G. White: Isten csodálatos kegyelme. Áhítatok mindennapra. Budapest, 2003, Advent Kiadó. 330. old.).