Olvassuk el Zsid 9:27-28 és 1Kor 15:51-54 verseit! Mit írnak le, és minek a reményét találjuk bennük?

Krisztusban való legnagyobb reményünk először is az emberi természet gyökeres megváltozásában teljesedik (1Kor 15:53), amikor is megrontott és eltorzult valónkból igazi önmagunkká válunk, és többé már nem lesz rajtunk a bűn rontása, torzítása. Megszabadulunk nyomorult halandóságunktól is.

Másodszor, azt is jelenti reményeinknek a második advent idején történő valóra válása, hogy Isten eltávolít a gonoszság minden formájának környezetéből. Ez a létezés új módjához vezet, ami örökre elválaszt a bűn világától. Magunk mögött hagyva a minden társadalmat és kultúrát uraló bűnös társadalmi viszonyokat, visszakerülünk azok közé a körülmények közé, amelyeket Isten eredetileg megteremtett az emberiség számára.

Harmadszor, keresztény reménységünk Krisztus visszajövetelekor abban is teljesül, hogy állandóan, akadály nélkül és láthatóan kapcsolatban lehetünk majd a Megváltóval. A hívők várják az időt, amikor a Megváltó közvetlen jelenlétében élhetnek majd, és soha többé nem szakadnak el tőle (1Thessz 4:17). Ez az örök egység Urunkkal és Megváltónkkal olyan mélységig gazdagítja majd az emberi élet minőségét, amit most el sem tudunk képzelni.

Végül, Krisztus visszatérésekor az adventi reménység a társadalmi viszonyok harmonikussá válásában is beteljesedik. Akkor jön el a boldog találkozás pillanata. A Megváltó újrateremtő hatalma véget vet a szeretteinktől való elválásnak, amit a halál ereje okozott (1Kor 15:54-57). Az egyes ember reménye itt beolvad azoknak a közös reménységébe, akik korszakokon át Krisztusban haltak meg, Isten ígéreteibe kapaszkodva. Ezzel teljesül be megbékélésünk, amit többé már nem fenyeget a bűn jelenléte.

Miért olyan fontosak számunkra a fent bemutatott ígéretek? Mivé lenne a hitünk nélkülük? Miért kell hitünknek „nem e világból valónak" lennie; azaz túlnéznie mindenen, amit a jelen világ nyújthat – bármenynyi jót is igyekszünk megvalósítani már itt és most?