Mi volt a pap és az egyén szerepe az áldozati szertartásokban a következő versek szerint: 3Móz 4:5-7, 28-31?

Ha meg akarjuk érteni az áldozatokat, azt látjuk, hogy sok szertartásnak van fontos szerepe. Amikor a bűnbánó bűnös elvitte az áldozati állatot a szentélybe, rátette a kezét az állat fejére, és fölé hajolt. A naponkénti áldozatokban a kézrátételhez társult a „fogadja el [az Úr] helyette, és ez szerezzen neki engesztelést" (3Móz 1:4, az angol fordítás alapján) kifejezés, ami azt jelezte, hogy a bűnös teljesen azonosult az áldozati állattal. Abban a percben az áldozati állat helyette állt Isten előtt, hordozva bűnét.

Az áldozati állatot általában a bűnbánó bűnös ölte meg, bár voltak kivételek (3Móz 1:14-15; 5:8). Az áldozatbemutatás jelentőségét akkor értjük meg különösen, ha arra gondolunk, hogy a bűnbánó bűnösöket a bűntudat és az elidegenedés állapota gyötörte. A szövetség megtörése miatt a halálba tartottak, ám ezt a halált az áldozati állat szenvedte el, nem pedig a bűnös, akinek életét így megkímélte Isten. A bűn és a büntetés nem választható el egymástól. Az egyik átruházása utal a másik átruházására is. Az átruházás Krisztus halálában vált teljessé a kereszten, ahol Ő magára vette a mi bűneinket, és azt a halált szenvedte el, ami nekünk járt volna.

A kézrátétel és az állat halála mellett volt még egy másik szertartás is: a vér bevitele a szentélybe, ami által a bűnt vitték be jelképesen oda. Bizonyos esetekben a szent sátor függönye felé hintették (3Móz 4:6), máskor az áldozati oltár szarvára kenték a vért (30. vers). Amikor a bűnt nem így vitték be a szentélybe, a pap juttatta be. Ilyenkor ennie kellett az áldozati állat húsából, így hordozva a nép bűneit saját személyében (3Móz 10:17). Isten felelősséget vállalt a bűnbánó bűnösök bűneiért. Ez Krisztus helyettünk végzett főpapi szolgálatára mutatott.

Gondoljuk át ezeknek az áldozatoknak a jelentését, és azt, amire mutattak: Krisztus helyettünk halt meg, a mi bűneinkért. Hogyan hasson halálának valósága mindennapi életünkre?