A bibliai történet egyértelműen bizonyítja, hogy Isten jelen volt a babiloniak életében – megszólította Nebukadneccart, majd később Círus királyt. A Biblia úgy mutatja be az Urat, mint aki nem pusztán Izráel népének, hanem minden nemzetnek az Istene.

Olvassuk el Ézs 56:1-8 szakaszát! Gondoljunk e sorok keletkezésének korára! Mi itt a központi téma?

Mi történt Dán 1:6-7 leírása szerint? Mivel indokolták a fiatalok fogva tartói intézkedésük szükségességét?

A nevek jelentése fontos volt a zsidó családoknak, ezért gyermekeik nevét nagy gondosságal választották ki. Az ifjak neve (Dániel = Isten a bírám; Hananjá = Isten irgalmas; Mísáél = aki olyan, mint Isten; Azarjá = az Úr megsegített) visszatükrözi, hogy a szülők rendkívüli fontosságot tulajdonítottak gyermekeik lelki életének. Nebukadneccar főembere, Aspenaz, a négy héber ifjúnak új, babiloni neveket (Baltazár, Sadrak, Mésak, Abédnegó) adott, amelyek főként a babiloni istenek előtti hódolatot voltak hivatottak jelezni. Ez volt azonban az egyetlen kapocs, ami ezt a négy férfiút a bálványimádáshoz kötötte: nevek, amelyek választásába nem volt beleszólásuk, ezeket el kellett fogadniuk. Isten áldásától kísérve hamarosan előkelő állásokba kerültek a babiloni udvarban és kormányban.

A felkészítést követően Aspenaz bemutatta a királynak a négy fiatalt, aki elbeszélgetett velük, és nem talált hozzájuk foghatót országában (Dán 1:19-20).

Hatalmas bizonyság ez arról, mit végezhet el Isten négy hithű ifjú által! Elhozta őket a jeruzsálemi ismeretlenség homályából ide, a föld legnagyobb hatalommal rendelkező uralkodójának udvarába, ők pedig felnőttek az alkalomhoz, és úgy álltak a király előtt, mint Isten hatalmának bizonyságtevői.

Miért fogadta el a négy zsidó ifjú, hogy pogány neveket aggatnak rájuk; ellenben miért nem fogadhatták el azt, hogy pogány ételt fogyasszanak? Életünkben hogyan húzhatunk választóvonalat a merőben kulturális kérdések, illetve az erkölcsi és vallási kérdések között?