„Jó emberek, segítsetek keresni!

A gyermekünk nincs velünk.

Elveszett!

Tizenkét éves, kék szemű, sudár,

szép.

Érdekli minden… Nem volt köztetek?

Először jött velünk a szent Sionra.

A nagy utat vállalta boldogan.

Itta szemével a sok tarka látványt.

Jóságáért megkedvelték sokan.

Elvégeztük, mit előírt a törvény.

Szívünkbe szent békesség költözött.

Hazaindultunk, azt gondolva balgán,

Hogy jön velünk az úti nép között.

De nem találjuk sehol. – Drága

Kincsem!

Hová tűntél? Mi lett veled, fiam?!

– Menjünk sietve, vissza a városba;

Keressük őt! Talán nagy bajban

van…”

Elcsöndesült a város. Templomában,

Az ősi csarnokokban félhomály.

Egyik teremben hangosan beszélnek.

Kérdez a gyermek, és válaszra vár.

Középen Jézus áll. Körötte tisztes

Papok, írástudók, főemberek.

Velük vitázik. Gazdag szelleméből

Bölcsesség árad, istenismeret.

Belép Mária. Félszegen megtorpan.

Kérdő szemekkel fiára tekint.

A gyermek arca tündöklőn sugárzik.

Beszélni kezd, s a hangja csöndre int:

Miért kerestek? Vajon nem tudjátok,

Hogy itt a helyem? Így természetes.

Nekem Atyámnak házában kell

lennem.

Boldog, ki itt az ő munkása lesz…

Ámul a pap, és hallgatnak a vének.

Csodálkozón mereng a két szülő.

Jézus pedig csak fejet hajt szelíden,

S halad tovább a megtorpant idő.