A Kármel-hegyi leszámolás véget ért (1Királyok 18). Tűz szállt alá a mennyből, az egész nép elismerte, hogy ki az igaz Isten, a hamis prófétákat megölték. Isten igazolta magát. Arra gondolhatnánk, hogy Illés lelki ereje egyre csak nőtt, ahogy a nap haladt előre. Amikor azonban meghallott valamit, annyira megrémült, hogy a halált kívánta. Olvassuk el a történet folytatását 1Kir 19:1-9-ből! Az igeszakasz utolsó szavai nyugtalanítóak: „És ímé lőn az Úrnak beszéde őhozzá, és monda néki: Mit csinálsz itt, Illés" (9. vers)? Nyilvánvaló, hogy Illést a félelem futamította meg, és így jutott oda, ahová nem kellett volna elmennie.

Az Úr hatalmas tettét látva Illésnek erősen kellett volna állnia hitben, bizalomban, ő azonban menekülésre fogta, úgy féltette az életét. Mi ebből a rossz példából a tanulság?

Ez a történet nagyon fontos dolgot szemléltet: Ha túlzottan sietünk, könnyen ott találhatjuk magunkat, ahol nem kellene lennünk. Illésből a félelem váltotta ki a csüggedést, ezért futott a pusztába, azt kívánva, hogy bárcsak meg se született volna. De még más is késztethet arra, hogy Isten ránk vonatkozó tervén túlszaladjunk.

Mi váltotta ki, hogy a következő bibliai alakok Isten akarata ellenére előre siettek? Lásd 1Móz 16:1-3; 4Móz 20:10-12; Bír 14:1-3; Mt 20:20-21; Lk 9:52-56; ApCsel 9:1!

Könnyen megesik, hogy a becsvágy, düh, szenvedély, hitetlenség, az Úr dolgai iránti vélt „nagy buzgalom" hatására meglódulunk, és ott találjuk magunkat, ahol semmi keresnivalónk! Senki sem mentes ettől a veszélytől. A megoldás kulcsa, ha erősítjük magunkban az Úr jóságába és kegyelmébe vetett bizalmat, és tudjuk, hogy Ő szeret, a legjobbat akarja nekünk. Ez azonban nem megy magától. A hit valóban ajándék, méghozzá olyan, amit ápolni, táplálni kell, és féltve őrizni!